Múzeumi Füzetek Csongrád 3. - Csongrád város gazdálkodása (Csongrád, 2000.)
Kukoricatermesztés
Az állattartásban betöltött szerepe miatt kukoricát mindenütt termesztettek, kivéve a homoktalajon, amely erre kevésbé volt alkalmas. Kukorica esetén vetés helyett inkább az ültetés szót használták Csongrádon. Míg a kalászosokat vetik, addig a kukoricát, babot, borsót, burgonyát — mindazt, ami fészekbe kerül — ültetik. Az ősszel megtrágyázott, felszántott földbe került tavasszal a kukorica. Ha tavasszal szántottak, akkor a szántással egyidőben végezték az ültetést, oly módon, hogy a családfő szántott, ketten haladtak utána, egyikük a kukoricát, másik a babot ültette. Az eke után a barázdában haladva, sarkukat belenyomták a frissen szántott földbe, ez volt a fészek, amibe a magot szórták, majd lábbal betakarták. A kukoricafészkek távolságát úgy mérték ki, hogy egy négyszög sarkaira, egy-egy lépés távolságra essenek egymástól. Őszi szántás esetén az eső, a hólé és a fagy tavaszra porhanyóssá tette a földet, magába gyűjtötte a nedvességet, s ebben a növényzet jobban bírta a nyári szárazságot. Vetés előtt a talajt boronával vagy fogassal elsimították, majd utal/ó segítségével kijelölték a sortávolságot. A sorjelzésre szolgáló utalló, egy kb. 2 m hosszú farúd, melyre egyenlő távolságokra fafogakat helyeztek. A fogak helye a kívánt sortávolságnak megfelelően állítható volt. Ezt egy nyélnél fogva kézzel húzták a földön, vagy ha nehéz volt, nyakló (nyakba akasztható szíj) segítségével. Ez a bognárok által készített eszköz minden tanyaudvarban megtalálható volt, használaton kívül az istákó vagy az ól falára akasztva lógott. A szakirodalomban sorhúzp néven ismert. 27 Utallózással70-90 cm-es sortávolságot jelöltek ki a kukorica vetésénél, majd a sarokkal vagy kapával fészket vágva 3-4 szem magot szórtak bele. A kapával való ültetés volt gyakoribb. Az 1940-es években terjedt el a házilag barkácsolt vagy kovácsmester által készített kézi vetőgép, amit puskának, csattogónak vagy csettegtetóhek neveztek. Fából készült, kétszárnyú, szétnyitható eszköz, oldalán a magtartó és hegyén a tölcsér pléhből készült. A földbe kellő mélységbe leszúrva, szárait összecsukva potyogtatták ki a magot belőle. A vető közben csuszpgva — lábát a földön húzva — ment, úgy húzta a magra a földet. Az eszközt csak kukorica vetésére használták, Balassa Iván Kiskunhalasról és Tótkomlósról emk't ilyet, s megjegyzi, hogy az ország különböző részeiről ismert, de komoly jelentősége nem volt. 28 Nagyobb gazdák részesművelésre adták ki kukoricaföldjüket harmadosnak. A harmadosságról Balassa Iván megáüapítja, hogy „A tengeri részesművelés legelterjedtebb formája. A XIX. század utolsó negyedétől kezdve általános az egész országban." Megemk'ti azt is, hogy a harmados a kukoricaföldért cserébe gyakran robotmunkával tartozott a gazdának, Csongrádon például a tavaszi szőlőmunkát keüett elvégezniük. 29 A föld nélkük szegényparasztok számára így is rendkívül fontos volt a részeskukorica, mert csak így tudtak disznót hizlalni, a családot egész évre hússal ellátni. 27 Balassa Iván: A magyar kukorica. Bp. 1960. 130. 28 Id. mű 131. 29 Id. mű 366, 385.
