Múzeumi Füzetek Csongrád 3. - Csongrád város gazdálkodása (Csongrád, 2000.)

Kukoricatermesztés

A gazdák a 20-as, 30-as években már általában lóvontatta vetőgéppel vetették el a magot, s utána a legtöbb munka a harmadosé volt. A kukorica területének kihasználását köztes növények ültetésével tették gazdaságosabbá. A gazda földjén a harmados határozta meg, hogy milyen köztes növényt ültessen, és ezt feléből művelte. A kukorica közé általában fehér bokorbab került, de ültettek takarmánytököt, takarmányrépát, burgonyát, ritkábban mákot is, a terület szélére pedig cirokmagot vetettek, amiből söprűt kötöttek. A kukoricát kétszer kapálták, először május végén, június elején, amikor kikelt. Az első kapálásban még a gazda segített: egy lóval húzott ekekapával meghúzatta, a töveknél pedig a harmados kézikapával kapálta meg. A kovácsok által készített ekekapát az 1940es évek elejétől használták nagyobb mértékben. Ha nem volt túl gyomos a kukorica, akkor a kelés után 8-10 nappal lóvontatású fogasolással irtották ki a kelő gyomokat. A kukorica második kapálását aratás előtt, Péter-Pál napja (június 29.) környékén végezték. Ilyenkor, ha sok fattya volt, azt eltávolították. Másodszori kapáláskor fel is töltik a kukoricát, földet húznak a tövéhez. Takarmányszűkös esztendőkben a rövid tenyészidejű fehér- és piros kukoricát másodvetésként is termelték. 1919-ben pl.: „A learatott gabonák helyén a csongrádiak másodvetésként »putyi-kukoricá«-t kívántak termelni, mert az 100 nap alatt is beérik."

30 A vetőmagot előre beáztatva, kézzel szórták a barázdába, majd beszántották. Csapadékos év esetén ezek a fajták szeptemberre kicsöveltek, de be nem értek. A tejes csöveket letörték, baltával feldarabolták, és a hízóba fogott disznókkal megetették. A zöld kukoricaszár az őszi fagyokig bőséges takarmány volt a szarvasmarhának. A kukorica törését szeptemberben végezték. A csöveket kézzel törték le, kocsira rakták és behordták a tanyába. Itt fejtették, azaz fosztották, amire összejöttek a szomszédok is, s közben lehetett mesélni, nótázni. Az 1950-es évekig hajasán törték a kukoricát, az utóbbi időben haj nélkül, mivel arra már általában nincs szükség. A kukorica haját, a csuhé/t a tehénnel, birkával etették meg, a szőlősgazdák pedig összegyűjtötték, ték estéken összesodorták, összekötötték, s tavasszal szőlőkötözésre használták föl. A harmados kukoricát fosztás után szétrakták három egyenlő rakásba. Ebből a gazda kiválasztott magának két rakást, amit a harmados feltakarított neki a padlásra vag}

7 góréba, a gazda pedig hazaszálktotta a harmados részét. Ha az összes kukorica nem fért a góréba, akkor vittek belőle a padlásra és a szárkúp alá. Törés után nem sokkal sor került a szárvágásxa is. Ezt nagy gonddal végezték, mert fontos takarmány volt. A gazda vagy a harmados vágta a szárat, melyre hajnal volt a legalkalmasabb idő, amikor még harmatos, így a levelek nem törnek le. Ezt a munkát szárvágóval végezték, amit cérbóknak is neveztek. A sarlóhoz hasonló formájú, de vastagabb szerszámot kovács készítette, házilag pedig kaszapengéből csinálták. A levágott kukoricaszárat kévékbe kötötték, majd kúpokba rakták, s ezeket a tanyaudvar takarmányoskertnek kinevezett részén tárolták. A kukoricaszárat tehénnek, lónak, birkának adták. Az áüatok a levelét lerágták, a megmaradt szárat, az ún. szárízjkcx a ke30 Gát László: Csongrád 1919-ben. MOZ. Csongrád, 1979. 89.