Csengeriné Szabó Éva (szerk.): A Makói József Attila Múzeum Évkönyve 2. (Makó, 2018)
Köszöntők–Méltatások - Halmágyi Pál: Emlékfoszlányok a régi múzeumról. 1963–1988
HALMÁGYI PÁL Emlékfoszlányok a régi múzeumról 1963-1988 A legmaradandóbb emlékei mindenkinek a gyermekkorához kötődnek. 1958-ig mi a Bajza utca 6. szám alatt laktunk, egy karnyújtásnyira a nagy makkfától (ma Juhász Gyula emlékfa], és egy sarokra a múzeumtól. A boldog gyermekkort-a legvadabb Rákosi-korszakot- itt éltük át Péter bátyámmal és az utcabeli gyerekekkel. Az öreg tölgyfa körül játszott kora tavasztól késő őszig a környék összes gyereke: Fodor Karesz és Kati, Tamás Peti, Géza és Kati, Kesztner Zoli, Koszta Laci és Zsuzsa, Börcsök Pista, Olasz Tibi és Géza, Tóth Laciék, Dóczi Lajos és Ibolya, és így tovább. Itt tanultunk meg biciklizni: férfi biciklin a váz alatt! Rollereztünk - már ha ideadta, akinek volt, hajókat úsztattunk a tavasszal színültig vízzel telt árkokban, és néztük a sarki asztalosműhelyben (ma Gilinger-féle üzlet] dolgozó Fiam Pali munkáját. Ha megszomjaztunk, ittunk az ott lévő nyomós kút tiszta vizéből. Estére lassan elcsöndesedett a tér, mindenki hazament. Akkor még nekünk át kellett menni Pánczélékhoz a tejért. Volt, hogy a tej már útközben elfogyott (pedig Pánczél néniék a szomszéd házban laktak, s oda ballagott haza a csordából minden este a meleg, habzó tejet adó jámbor tehén]. 1956 őszén mozgalmas jeleneteket látott az öreg tölgyfa és környéke. Október 24-én reggel különös dübörgésre ébredtünk. Néhány perc múlva már mindenki talpon volt. Ott álltunk az Aradi utca két oldalán, és néma csöndben néztük, ahogy egy-két kisebb páncélkocsi után eldübörögnek előttünk a tankok. A Vasas-pálya felől jöttek, és mentek végeláthatatlan sorban a főtér felé... Mindenki csak állt, és némán nézett. Az első emlékeim tehát a múzeumról életem Bajza utcai korszakához kötődnek. A Kazinczy utca sarkán egymással szemben két jeles intézmény állt: a Zsi- lák-bolt (ma Nemzeti dohánybolt] és a múzeum. A kisboltba szinte naponta jártunk, és Zsilák bácsi fehér köpenyben, fején fehér svájci sapkában - füle mellett a ceruzával - szinte családtagnak számított. Akkor még mindent külön-külön kimérve, majd különböző méretű barna papírzacskókba beszórva árultak (lisztet, sót, cukrot, nápolyit, selyemcukrot stb.]. A múzeumba ritkábban mentünk. Főleg akkor, ha a Joó gyerekek - Feri és Laci - édesapja a hátsó nagykapun elpöfögött fűrészgépével fát vágni. Ilyenkor miénk volt az udvar. Megcsodálhattam ekkor Teles Ede kitűnő alkotását, a szárazkapu alatt álló Hollósy Kornélia- mellszobrot. (Persze akkor fogalmam sem volt, hogy kit ábrázol a szobor és ki készítette.] A kapualj deszkapadlós volt, és néha itt is álltak üveges tárolók, belsejükben kiállítási tárgyakkal. Innen 6-7 lépcső vezetett fel a verandára. Annak kiugró négy- szögletes része már üvegezett volt, s ott József Attila életét bemutató tablók álltak. Egy kis folyosó vitt tovább az utcai kiállítótermekhez. A folyosón festmények lógtak. Az egyik kép - ma már tudom, id. Markó Károly Erdőrészlete - úgy megfogott, hogy még ma is magam előtt látom a gyönyörűen kidolgozott faleveleket, az egyik söté- tebb, a másik világosabb, ahogyan a nap rájuk sütött. 48
