Csengeriné Szabó Éva (szerk.): A Makói József Attila Múzeum Évkönyve 2. (Makó, 2018)
Néprajz–Etnológia - Mód László: Mozaikok a makói szőlő- és bortermelés történetéből
MÓD LÁSZLÓ Mozaikok a makói szőlő- és bortermelés történetéből Makó sohasem tartozott a jelentős szőlő- és bortermelő települések közé, a mezőgazdaság ezen ágazata azonban évszázadok óta jelen volt a helyi lakosság gazdálkodásában. Más alföldi mezővárosokhoz hasonlóan a szőlőültetvények beépültek az övezetes határhasználat rendjébe, ahol a lakómag közvetlen közelében foglaltak helyet.1 A művelési ág visszaszorulása már a 18-19. század fordulóján megkezdődött, amikor a szőlőhegyeken más növénykultúrák, elsősorban a hagyma termesztése kezdett egyre inkább előtérbe kerülni.2 Arról sem szabad ugyanakkor megfeledkeznünk, hogy a lakóterület is egyre nagyobb térségeket foglalt el a szőlőültetvényekből. Hasonló folyamatok más településeken is lejátszódhattak, mint például Szegeden, de itt a szőlőkultúra teljesen más utat járt be. A legfontosabb különbség abban mutatkozott meg, hogy Makón nem álltak rendelkezésre nagy kiterjedésű homokkal borított térségek, ahova a lakómag közeléből a szőlők fokozatosan kihúzódhattak volna. Ez a körülmény a 19. század végén is meghatározónak számított akkor, amikor a filoxéra pusztítása miatt a kötött talajon található szőlő- ültetvények szinte teljes mértékben elpusztultak. Makón több dél-tiszántúli településhez, Szenteshez, Mindszenthez, részben pedig Hódmezővásárhelyhez hasonlóan a szőlőtermelés továbbéléséhez az árvízvédelmi töltések és a folyók közötti térségek, azaz a hullámterek kínáltak lehetőséget, ahol azonban az adottságok gátolták nagyarányú telepítési akció kibontakozását. Mindez természetesen nem jelentette azt, hogy a korábbi szőlőhegyekről a szőlőültetvények teljesen eltűntek volna, hiszen az amerikai alanyokra oltott európai fajtákkal az újratelepítést, igaz költséges módon, de meg lehetett valósítani. Ehhez az akcióhoz egyébként a városban létesített szőlőtelep megfelelő mennyiségű szaporítóanyagot kínált, a szőlőbirtokosok részéről már csak megfelelő anyagi ráfordításra volt szükség, mivel az oltványok beszerzése jelentős anyagi kiadással járt együtt. 1 Az 1772. évi urbárium a településen összesen négy (Újhegy, Bánom, Jángor, Szentlőrinc), az 1778-ban készített Vertics-féle térkép pedig 6 szőlőhegyet tüntetett fel, de nem mindegyiket nevezte meg név szerint (Vínea Fingó, Újhegy, Viniae Sardics, Vineae ad Calvariam, Víneae Jangori). Giba Antal földmérő 1824-ben a soványi, a verébhegyi, az új- és ószentlőrinci, valamint az ingói szőlőket jelölte, az Újhegy viszont valami miatt nem szerepelt. Szirbik Miklós 1835-ben a következő szőlővel beültetett területeket vette számba: Kákás, Verebes, Új- és Ószentlőrinc, Ingó, Prütskös, Kortyogó, Újhegy, Bánom, Sovány, Ardits, Butskos, Kenyérváró, Innenső és Túlsó Jángor. Nem tett említést a Lesinek nevezett telepítésről, amely akkor jött létre, amikor 1835-ben a városi tanács a szentlőrinci szőlők mellett összesen 70 darab, 200 négyszögöles parcellát adott el 39 vállalkozó kedvű személynek. Az 1854. évi kataszteri felmérés a művelési ágak részletes kimutatása mellett a következő határrészeken jelölt szőlőművelést: Verebes, Lesi, Lúdvár, Jángor, Ardies, Bánom, Sovány, Vitahalom. A polgármesteri hivatal 1872. évi számbavétele szerint a helyi lakosság szőlőt Újszentlőrincen, Ószentlőrincen, az Ingóban, a Prücskösben, a Verebesben, az Ókortyogóban, az Újhegyen, a Soványban, a Bánomban, az Ardicsban, valamint az Innenső és a Túlsó Jángorban termelt. Három esztendővel később, 1875-ben a szőlőgazdálkodás a Kis Újhegy, az Ingó, a Prücskös, a Sovány, a Bánom, a Tompos, az Innenső, a Túlsó Jángor, a Szentlőrinc, az Újkortyogó és az Ardies területén folyt. MÓD 2008,196-197. 2 A szőlőföldek veteményessé alakítását sem az uradalom, sem a tanács nem nézte jó szemmel. A makói elöljáróság 1795-ben szigorúan eljárt azokkal szemben, akik szőleik helyén kukoricát, dohányt, tököt vagy más veteményt ültettek. Felszólította egyfelől a tulajdonosokat földjeik újbóli betelepítésére, másfelől a területek elkobzását helyezte kilátásba. TÓTH 1998,106. 340
