Csengeriné Szabó Éva (szerk.): A Makói József Attila Múzeum Évkönyve 2. (Makó, 2018)
Történelem–História - Jámbor Zoltán: Egy kortárs emlékei
JÁMBOR ZOLTÁN Egy kortárs emlékei 1949-ben későn jött a pünkösd, június 5-én. Előtte való nap szigorlatoztam, és rögtön hazautaztam, mert nem voltam már otthon több mint egy hónapja. Apám azzal fogadott, hogy ideges hangulat van a városban. Letartóztatásokról beszélnek, de ő csak a Vida fiúkat ismerte, akik elszöktek otthonról idejében, helyettük a szüleiket fogták le. Őt is felkereste egy ismeretlen a megyeházán, hogy menjen el vele, mert meg kell valamit beszélni, de nem itt a hivatalban. Akkor kezdődtek a választások, és apám telefonügyeletet tartott, mondta, hogy nem mehet. Az ismeretlen erősködött, de aztán otthagyta azzal, hogy később visszajön. Aznap este jótékonysági bál volt a megyeházán. Elmentem, hátha megtudok valamit az ismerősöktől. Az udvar fel volt lampionozva, a park fáin színes szalagok csüngtek mindenfelé, középen a tisztás szélén állt a dobogó a zenekarral. A zenészek csendben ültek. Nem játszottak, csak időnként lenyúltak maguk mellé, és üvegből iszogattak. Rajtuk kívül nem volt egy teremtett lélek: sem vendég, sem rendező, sem kiszolgáló. Egy ideig néztük egymást a néma zenekarral, aztán megfordultam, és a hűvös, szeles éjszakában hazasétáltam. Az utcán sem találkoztam senkivel. Lehetett úgy hajnali fél három, amikor bezörgettek. Társbérlőnk, a gimnázium rajztanára9 nyitott ajtót, és bejött a szobába három vagy négy ember. Az egyik az volt, aki apámnál járt pár napja. A másik - micisapkás, szökés figura - a tanár úr képeit nézegette a falon. Valamit motyogott róluk, hogy szépek. (Bent már elszállt belőle ez az esztétikai érdeklődés: kis, acélbetétes gumibotja volt. Később úgy tudtuk, Berkesinek hívták.) Név szerint engem kerestek. Anyámék felriadtak, kérdezték, hová visznek. Sehova sem, mondták, csak egy rövid kihallgatásról van szó, reggelre itthon leszek. Ez a reggel öt év múlva virradt meg. Dzsippel vittek a város szélére, ahol egy vöröskeresztes autó várt a sötétben. Közben jött másik dzsip is, csupa fiatallal, és amikor a vöröskeresztes autó megtelt, elindultunk. Szegeden álltunk meg a Katpol10 székhelyén, egy mellékutca polgárházában. A folyosókon nagy zsúfoltság, mindenki a fal felé fordulva, és homlokukkal nyomták a festett mintát. Elkezdtem én is. Talán egy óra múlva szólítottak az egyik szobába, bent két-három ismeretlen ember. A keresztnevemet mondták, és tegezni kezdtek, amiről én először azt hittem, hogy a közvetlenség jele. Hát... nem az volt. Ez délutánra egyre világosabb lett, amikor ismét előállt a vöröskeresztes autó, és tíz embert velem együtt betuszkoltak. Többségük ismeretlen volt. Pestre vittek. Az autó a Bartók Béla úton állt meg egy sokemeletes ház előtt. Ez volt a hírhedt Hadik laktanya, a Katonapolitikai Osztály központja. Hosszú, földszinti folyosón várakoztunk, arccal a falnak fordulva. Egy ajtó mögül nagy csattanások hangja, olykor üvöltés meg kiabálás zúdult felénk. Egymás mellett álltunk Palicska Sándor11 egykori osztálytársammal, ejtőernyős leventével, és odasúgtam neki a magunk bátorítására: „Komám, itt máma ruha lesz!” Visszasúgta:” Méghozzá nem is kicsi”. 9 Ecsődi Ákos festőművész a makói Csanád Vezér Gimnázium rajztanára volt 1940-1952 között. 1946-tól 1954-ig, Budapestre költözéséig családjával társbérletben lakott szüleimmel a József Attila utca 7. szám alatti háromszobás lakásban. 10 Katonapolitikai Osztály 11 V-90033/2. A makói csoport- Barna Ferenc és társai - vádlottja 245
