Csengeriné Szabó Éva (szerk.): A Makói József Attila Múzeum Évkönyve 2. (Makó, 2018)
Történelem–História - Jámbor Zoltán: Egy kortárs emlékei
JÁMBOR ZOLTÁN Egy kortárs emlékei 1928. február 7-én születtem Makón. Az azóta eltelt kilencven esztendő annyi változást hozott mind a nemzet, mind az egyének életébe, aminek kutatása és feldolgozása évtizedekre ellátja a történészeket munkával. A mai fiatalok számára elképzelhetetlen huszadik századi abszurd világ rajzához szeretném hozzátenni a saját nézőpontomból készült pillanatképeket, átélt és megszenvedett emlékeimet. Nagyapám kőműves vállalkozó volt Bácskában. Apám forgalmista lett a vasútnál egy délvidéki faluban, de az első világháború után a szerb katonaság elől átszökött az anyaországba. Makóra került, ahol megnősült, és mint menekült délvidéki, a megyei közigazgatásban helyezkedett el díjnokként. A hivatali ranglétrát végigjárva lett vármegyei irodaigazgató a visszatért Felvidéken, Ugocsa vármegyében, 1941-ben. A háború után az eleki járást igazgatta, majd visszakerült Makóra, a megyéhez, ahol letartóztatásomig (1949) dolgozott. Iskoláimat Makón kezdtem, majd a beregszászi gimnáziumban folytattam, végül 1945-46-ban fejeztem be ugyancsak Makón, a Csanád Vezér Gimnáziumban. Nem zavartalanul, mert folyton jöttek a hírek ismerősök internálásáról, szülők elbocsátásáról, mások bebörtönzéséről. Működött a Népbíróság. Az iskola is megváltozott, vagy talán a levegő, ami az öreg folyosókon érződött. Időnként bejött az órákra egy hívatlan ifjonc, és zsebre dugott kézzel a megváltozott világról beszélt, ahol nem tartható tovább a megszokott fegyelem és tanári önkény. Aztán kiment, az óra meg folyt tovább. Máskor ketten is jöttek, nem kopogtak, nem köszöntek, csak fröcsköltek minden ellen, hogy szétmálljon minden, ami eddig volt, és készüljön a romokon valami más. Volt, hogy az óra végi csengő vetett véget az új ige hirdetésének, és szólt hosszan, néha egészen sokáig. Az igehirdetők nem várták meg munkájuk végeredményét, csak a rombolásig jutottak el. 1949-ben mindketten elhagyták az országot, az egyiket lelőtték nem sokkal a határon túl1 - most ott porlad valahol a bácskai fekete földben -, nem hirdeti már új igazságát senkinek. Társa nyugat felé indult, most is ott él valahol, de már nem a prófétaságból.2 1946 tavaszán szólt egy jó barátom, Vida László, hogy közös baráti körünkben szó esett arról, ha meglesz a békekötés, rendfenntartó alakulatként fel kell lépni, mert az ország sorsát most idegenek irányítják. Igent mondtam. Ezzel tudatosan mondtam nemet arra a társadalmi rendszerre, amely születése pillanatától gyűlölni és gyilkolni kezdett, és amit soha nem is hagyott abba. A társaságunkban legtöbben gyerekkorunk óta jól ismertük egymást, nem volt szükség formaságokra. (A nyugati emigrációban állítólag szerveződő „Kopjások"-ra történő utalással csak több évtizeddel később találkoztam a Történeti Hivatal által megküldött periratokban3, és hogy mi lettünk volna a „Makói Kop- jások” arról egy, a Szeged környéki szervezkedésekről szóló kötetből értesültem.)4 1 Gajdi István (1923-1949) 2 Gáti Imre 3 V-90033/2 4 Bálint László: Különös szervezkedések Szegeden és környékén 1945-2005. Szeged, 2005. 242
