Kászonyi Richárd: A nagykászonyi Kászonyi család története. A Makói Múzeum Füzetei 111. (Makó, 2010)
Gilicze János: A Kászonyi család történetének kutatása
a címert szerző Gergely fia István volt. Ezekből az iratból az is kiderült, hogy a család egyik ága átszármazott Bihar vármegyébe. Már csak azt kellett hitelt érdemlően bizonyítani, hogy a bihari ágak valamelyikétől származott le a Borsodban nemességét kihirdető Mihály. Kászonyi Richárdnak szerencséje volt, mert a második bécsi döntéssel 1940-ben Nagyvárad, Bihar vármegye székhelye visszakerült Magyarországhoz, így az ottani megyei levéltártól kérhetett információkat. A Kászonyi családdal kapcsolatos megkeresésére a választ 1943. szeptember végén, október elején kapta meg. A megküldött egyik másolatból kiderült, hogy 1804-ben két nehézség merült föl a Bihar megyei Szentmiklóson élő Kászonyi családok nemességével kapcsolatban. Az egyik az volt, hogy az anyakönyvekben nem találták meg azt, hogy Kászonyi István és János a Szatmár megyei Jánosnak fiai, valamint azt, hogy abban az időben, nemesi szabadságban éltek. A jegyzőkönyv hosszasan sorolja föl a bizonyítékokat és elemzi a vérségi kapcsolatokat. Ezekből kitűnt, hogy a rápolti Kászonyi család több ágra szakadt. Egy részük a szatmári Rápolton élt, másik ág a bihari Szentmiklóson, egy ág átszármazott (Tisza)Csegére egy pedig Tiszaszentmártonba. Kászonyi Richárd számára a végső bizonyosságot a csegei ág leszármazása szolgáltatta. Az ott felsorolt nemzedékrend (Gergely fia István, akinek fia Miklós és annak fia Mihály) megegyezett a tulajdonában levő és felmenői által összeállított családfával. A másik másolat jegyzőkönyvi kivonatokat tartalmazott, amikből a szentmiklósi ág leszármazásáról lehetett képet kapni. 1 9 Kászonyi Richárd az újonnan megkapott és hitelesített dokumentumok alapján most már kétséget kizáróan be tudta bizonyítani az 1617-ben nemességet és címert kapott Gergelytől való egyenesági leszármazását. A család címeres pecsétnyomóját elkészíttette, de annak jogos használatához szükséges belügyminisztériumi igazolást a háborús helyzetre való tekintettel már nem tudta beszerezni, később erre már lehetősége sem volt. A Kászonyi család tagjai a 19. század végéig nem használtak nemesi előnevet. A család levéltárában fellelhető néhány 18. századi iratban sem találunk erre utaló jelet. Rendelkezésünkre áll Torontál vármegye néhány jegyzőkönyvének másolata, abból az időből, amikor Kászonyi Sándor betöltötte az alispáni hivatalt. Ezekből megállapítható, hogy míg több megyei tisztségviselőt nemesi előneveikkel együtt említenek, addig Kászonyi Sándort egy esetben sem. Az előnév használat mellőzésére magyarázatot adhat az, hogy a család tagjai megelégedtek nemesi állásuk elismerésével, és nem kutatták azt, hogy a Kászonyiak népes táborának melyik ágából származtak le. A 19. század utolsó negyedéig a család különböző anyakönyvi kivonataiban sem szerepel előnév. Érdekes, hogy Kászonyi Dániel a „csíkszeredai" előnevet használta. Először a „nagykászonyi" kitétellel az 1888. március 29-én elhunyt Kászony József gyászjelentésén találkozunk. Kászonyi Károly 1894. május 13-i gyászjelentésben, pedig Nagy-Kászonyi Kászonyi alakban olvashatjuk. 2 0 A család tagjai minden bizonnyal nevükből indultak ki, amikor jóhiszeműen a „nagykászonyi" előnevet kezdték el használni. Természetesen nem lehet kizárni, hogy a Rápolton letelepedett Gergely, vagy felmenői nem származhattak 1 9 KCSI. 19541/1943. alisp.sz. A Szabolcs Szatmár Bereg megyei Rápolton ma is számos Kászonyi család él, akik nevüket Kászonyi alakban használják. Sajnos birtokukban nem maradtak meg családjukra vonatkozó iratok. 2 0 KCSI. Gyászjelentések. Szluha Márton idézett munkájában Kászonyi Dánielt és Katalint a „tolcsvai és pacséri" előnévvel említi. 60
