Forgó Géza szerk.: Szirbik Miklós léptein...Tanulmányok Halmágyi Pál 60. születésnapjára. A Makói Múzeum Füzetei 110. (Makó, 2008)

MÓD LÁSZLÓ: Adalékok Makó város gyapjú- és juhkereskedelméhez a 19-20. század fordulóján

teheneket, a juhokat és a hámos lovakat tartották, a sertéseket viszont a vizenyős rétségekbe (Mejje, Biberesi, Ludasi, Gencs, Jakab rét) hajtották. A Kopáncs és a Csókás körzetében fekvő külső legelőket a hízó ökrök, a szarvasmarhák és a ménes lovak foglalták el, ahol a telkes gazdák 16, a zsellérek pedig két nagy „lábas jószágot" tarthattak. A 19. század elején a közlegelőt állatfajtánként elkülönítették egymástól, amire elsősorban a juhok számának drasztikus növekedése miatt volt szükség. A kosok és az ürük a külső, az anyajuhok pedig a belső legelőkre kerültek. A közlegelőt a mezőváros lakossága és a földesúr közösen használhatta. Christovics Imre csanádi püspök 1780. április l-jén arra kötelezte magát, hogy a területen 100 darab szarvasmarhánál, 300 darab sertésnél és 1000 darab juhnál többet nem fog tartani. Az 1804-ben végrehajtott legelőelkülönözés révén Makó belső és külső legelője 23320 holdra csökkent. A makóiak különösen sérelmesnek tartották azt, hogy a terület javát az uradalom saját magának hasította ki, amíg nekik csak „vízjárta székes és mocsaras föld" jutott nagyrészt. Makón a juhtenyésztés a 18. század utolsó negyedében kezdett meghatározóvá válni, ami egyértelműen a cseh, morva és sziléziai textilipar gyapjú iránti keresletének megnövekedésével hozható összefüggésbe. A gyapjúkonjunktúra a városban is éreztette hatását, hiszen az úrbéri rendelet kiadásának évében az állomány alig haladta meg a hatezret (6378 db). Nyolc évvel később a jószágok száma már 10385-re emelkedett, 1801-ben pedig az állomány nagysága elérte a 14424-et. Ugyanebben az esztendőben az újvárosi, a középső és a harmadik járásban 199 gazda 8654 báránya után szedtek dézsmát, amelyet a tanács illetve az uradalom csak részben hajtott be természetben, a lakosság pénzben is megválthatta.

7 A tanulmányomban elemzett források között több szerződés vagy kontraktus

8 is található, amelyeket meghatározott séma szerint állítottak össze. A bevezető rész rendszerint a megállapodás tényét rögzíti a felek megnevezésével együtt, amit pontokba szedve az eladók és a vásárló vagy vásárlók jogai és kötelezettségei követnek. A kontraktus záró formulájának szövege az aláírásokkal és a pecsétekkel együtt a hitelességet szolgálta. A megállapodásokat feltehetőleg Makó nótáriusa vethette papírra, amelyek7 Rákos István 1993. 499-502. p., 517-518. p., 520. p., 523-524. p. 8 A 18. században és a 19. század első felében a magyarországi hivatalos iratokban és a beszélt köznyelvben egyaránt használatos volt a kontraktus kifejezés, amely szerződést, egyezséget, kötést, kötelező levelet jelentett. Néhány esetben előfordult, hogy az egyezséglevelet nem kontraktusként, hanem conuentioként, esetleg obligatioként emlegették. A 19. század első felében arra is volt példa, hogy a magyar nyelvű szerződések címét az egyesség, az egyező levél vagy a kötelező levél szó jelöli. A kontraktus szónak létezik egy szűkebb és egy tágabb értelmezési lehetősége is. Szűkebb értelemben a kontraktus azokat a szerződéseket jelentette, amelyek egyegy helység teljes úrbéri viszonyát szabályozták, illetve amelyeket a földesurak jobbágyközösségeikkel kötöttek. A tágabb értelmezés szerint a kontraktus fogalmába beletartozik minden feudalizmus kori szerződés és egyezség függeüenül attól, hogy kik között jött létre. A kontraktus szó adott nevet a magyar jobbágyok egyik sajátos csoportjának, az ún. kontraktualistáknak, akiknek úrbéri jogviszonyát szerződés szabályozta. Bárth János 1997. 5-6. p. 102