Halmágyi Pál: Várak, kastélyok, erődök. A m. kir. honvédség egyenruhái, felszerelése és csapatnemei. A XIV. és XV. Makói Honvéd Emléknap és Találkozó 2007, 2008. A Makói Múzeum Füzetei 107. (Makó, 2009)
XV. MAKÓI HONVÉD EMLÉKNAP ÉS TALÁLKOZÓ 2008 Ságvári György - Bonhardt Attila: A m. kir. honvédség harckocsizó egységeinek harca a II. világháborúban
Nem utolsósorban a 2. páncéloshadosztály, s főleg a harckocsizó egységek önfeláldozó utóvédharcainak volt köszönhető, hogy legalább az 1. hadsereg személyi állományának nagy része megmenekült a bekerítéstől, és elfoglalhatta a Kárpátokban lévő védőállásait. A 2. páncéloshadosztály maradványait a Kárpátok innenső oldalán Huszt környékén gyülekeztették. A leharcolt alakulatokat rendezték, pihentették. A szerelőműhelyekben megkezdődött a helyszínen javítható harcjármüvek rendbe hozása, a komolyabban sérült harckocsikat pedig visszaszállították a hátországba. Kiesett harcjármüveinek nagyobb arányú pótlására a bombázások miatt leállt magyar gyárakból a hadosztály már nem számíthatott. A 2. páncéloshadosztály 1944 áprilisától július végéig tartó alkalmazása számos tanulsággal szolgált - pontosabban szolgálhatott volna - a páncélos-seregtestek további működésére vonatkozólag. Mindenek előtt bebizonyosodott, hogy a magyar harckocsizók egyéni felkészültség, szakmai tudás tekintetében nem maradnak el német szövetségesük mögött, és megfelelő harceszközök birtokában méltó és félelmetes ellenfelei a szovjet páncélosoknak. A hadosztállyal szerzett tapasztalatokról készült jelentés rámutat azonban arra is, hogy a harckocsi alakulatokat harcjárművekkel való ellátásukkal egyidejűleg fel kell szerelni megfelelő hadihíd-anyaggal, vontatókkal, szállítójármüvekkel, javítóeszközökkel, pótalkatrészekkel, de elsősorban megfelelő képzettségű technikai személyzettel, mert ezek nélkül harckocsikkal harcba indulni csak „hazárdjátékszerüen" lehet. A magyar harckocsi csapatok erőltetett ütemű fejlesztésekor - az idő sürgetése, a pénzhiány, valamint a gyártási kapacitás szűkös volta miatt - éppen arra nem gondoltak, hogy „gépnek is meg kell adni a működési feltételeit". A jelentést író Major Jenő altábornagy élesen bírálta az 1. hadsereg vezetését, mivel a páncéloshadosztályt a júliusi szovjet támadás elhárításánál egymásnak ellentmondó parancsokkal megzavarta és végül széttagolva, nem a legveszélyesebb helyen alkalmazta. A jelentés hangsúlyozta, hogy „a páncélos hadosztály teljes egészében olyan hatalmas tűz- és lökő erőt képvisel, hogy együtt tartva minden testre mért feladatot megold, gyorsan, egyiket a másik után. Részeire szétszedve azonban mindezekre képtelen." A szerzett tapasztalatok hasznosítására azonban a háború menetében bekövetkezett újabb fordulat miatt egyelőre nem kerülhetett sor. 1944. augusztus 23-án Románia átállt a szövetségesek oldalára. Reálissá vált annak a veszélye, hogy az egyesült szovjet-román haderő akadálytalanul átkel a Déli-Kárpátok hágóin, és kijutva az Alföldre elvágja az Északkeleti-Kárpátokban harcoló magyar-német erőket. Ezért mind a galíciai harcok után feltöltetlen 2. páncélos hadosztályt, mind az addig még nem teljesen felszerelt 1. páncéloshadosztályt Erdélybe vezényelték. A 3. harckocsiezred hadra fogható Turánjait egy zászlóaljba fogták össze, egy másik zászlóaljat 20 német Pz.IV. és a Panther harckocsival szerelték fel. Az 1. harckocsiezred pedig egy, a három zászlóaljából összevont Túrán és Toldi harckocsikból alakított páncélos-csoporttal vonul a hadműveleti területre. A 2. páncéloshadosztály a Déli-Kárpátok hágóinak elérésére tett sikertelen támadó hadmüvelet után a 2. hadsereg alárendeltségben Torda védelmében vett részt. A védelem mozgó tartalékaként alkalmazott harckocsi-csapatoknak döntő szerepe volt abban, hogy a 2. Ukrán Front erőit október 8-ig megakadályozták abban, hogy a legrövidebb és legveszedelmesebb irányban, Kolozsváron át jussanak a Keleti-Kárpátokat lévő német-magyar erők és az Északkeleti-Kárpátokban harcoló 1. magyar hadsereg hátába, és 84
