Halmágyi Pál szerk.: Harcok a Dél-Alföldön és Budapesten 1944-1945-ben. Az 1956-os forradalom Makón. A XII. és XIII. Makói Emléknap és Találkozó 2005, 2006. A Makói Múzeum Füzetei 105. (Makó, 2007)

XIII. Makói Honvéd Emléknap és Találkozó 2006 - Gergye Ottó: Forradalmi emlékeim

(A sors iróniája volt, hogy a vallató detektívek egyike egy birkózó volt, aki szívesen jött velem futni egy párszor a Maros-partján, hogy jobb erőnléte legyen.) Ez olyan komoly figyelmeztetés volt a számomra, hogy a következő reggelre kénytelen voltam megtervezni távozásomat Nyugatra. Azokban a napokban még általános sztrájk volt országszerte, és a legtöbb helyen nem közlekedtek se a vonatok, se az autóbuszok. Szerencsére megtudtam, hogy a budapesti román követség naponta két autóbuszt indított Budapestről Romániába, a Magyarországon rekedt román állampolgárok hazaszállítására. Visszafelé a buszok sofőrjei a makói Korona Szállóban töltötték az éjszakát, másnap reggel pedig szívesen vittek fel utasokat 2-300 forintért Budapestre. Az autóbuszt kísérő, a követségtől hivatalosan megbízott két fiatalember szintén a Nyugatra való kimenekülés gondolatával foglalkozott, pedig ők nem voltak forradalmárok. Ez nekem jó buzdítást jelentett. Ővelük fölmentem Budapestre, éjszakára pedig rokonaimnál szálltam meg. Budapesten az emberek nagy többsége még sztrájkolt, így volt idejük az utcákon beszélgetni. Rengeteg ember tárgyalta az eseményeket és a kilátástalan helyzetet. A Déli pályaudvarnál érdeklődni akartam nyugat felé menő vonat iránt, de ilyenről semmit nem tudtak. Kint az utcán vasutasok próbáltak, szovjet katonák felügyelete mellett, az állomásra két vasúti kocsit behúzni, melyeket a felkelők barikádnak használtak. Annyit azonban mégis megtudtam, hogy másnap talán lesz egy vonat Székesfehérvárra, sőt egy másik esetleg onnan tovább is. Fix indulási idők azonban nem voltak. November 17-én reggel sikerült elcsípnem egy Fehérvárra induló vonatot, ahonnan Veszprémbe mentem, majd onnan Szombathelyre. A Dunántúlon nagyon kockázatos volt utazni, mert szinte mindenhol igazoltatták az utasokat, főleg a „gyanús kinézetű, disszidálni akaró" fiatalokat. A pár napja hatalomra került Kádár-rendszernek erre a feladatra már sikerült a régi „elvtársakat" megszervezni. A magyar dolgozók többsége sztrájkkal tiltakozott és demonstrált a forradalom leverőivel szemben. Az igazoltatásokra (melyekbe a „baráti szovjet testvérek" is készségesen besegítettek) nagy szükség volt, ugyanis emberek tízezrei menekültek a nyugati határ felé. Ezt az illegális határátlépést nevezték azután „disszidálásnak". Főleg Szombathelyen kellett az állomás kijáratánál alapos igazoltatáson átjutni. Aki nem oda való volt, azt lefogták. Ezt a veszélylehetőséget tudván, én egy kerülő utat tettem és az állomás kerítésén 110