Halmágyi Pál szerk.: Harcok a Dél-Alföldön és Budapesten 1944-1945-ben. Az 1956-os forradalom Makón. A XII. és XIII. Makói Emléknap és Találkozó 2005, 2006. A Makói Múzeum Füzetei 105. (Makó, 2007)

XIII. Makói Honvéd Emléknap és Találkozó 2006 - Gergye Ottó: Forradalmi emlékeim

át jutottam ki az utcára. így sikerült „kitribliznem" az igazoltató Kádár ­szolgákat. Egy megadott címre mentem, ahol mint „szabadságharcost" nagy szeretettel vártak, habár egy teljesen ismeretlen fiatal házaspár fogadott otthonában. Másnap rögtön szerettem volna menni a határra, de várnom kellett két napot. Ugyanis egy másik férfival együtt akartak a határon átjuttatni, akit életfogytiglani politikai fogolyként a forradalmárok szabadítottak ki néhány napja a börtönből. Érthető volt, hogy nem óhajtott visszakerülni, s ezért semmit nem mert kockáztatni. O 100 %-osan „biztosra" akart menni. Habár a kétnapos „szobafogság" a várakozással nekem nem volt unalmas, mert máris német nyelvtudásom felfrissítésével voltam elfoglalva, két napnál többet nem várhattam. Félő volt, hogy a határt hamarosan végképp lezárják, mert novemberben minden nap sok ezer menekülő hagyta el az országot. Óriási szerencsénkre onnan a szögesdrótot, aknákat, vagyis a „vasfüggönyt" már augusztusban eltávolították, a határőrség (magyar és szovjet katonákkal) pedig még nem szerveződött meg teljes mértékben. Sokan egy üveg pálinkát adtak az oroszoknak, akik aztán továbbengedték őket. Közöltem tehát vendéglátóimmal, hogy 19-én este mindenképpen indulni szeretnék. A vendéglátó fiatalember motorkerékpárral kivitt egy Szombathelytől 10 kilométerre lévő faluba az ő ismerőseihez. Ok figyelmeztettek, hogy most már szinte lehetetlen átjutni a határon. Az ott lakó 65 év körüli bácsi éppen akkor jött vissza az osztrák határtól, ahol néhány menekülőt segített át. Sikerült rábírnom, hogy még egyszer induljon útnak és mutassa meg nekem is, hol lehet átkelni a határon. Újra fölhúzta a csizmáját, és a holdvilágos éjszakában „Elindultam szép hazámból, Híres kis Magyarországról" a SZABADSÁG felé! Körülbelül 3 kilométeres gyaloglás után vezetőm megállt és így szólt: „Nem is sejti, milyen közel vagyunk a határhoz." Elmagyarázta az utat, elköszöntünk egymástól és egyedül mentem tovább. Még gyalogoltam kb. 1 kilométert, azt hittem, már rég Ausztriában vagyok, amikor egy erdő szélén megálltam, mert „Állj!" parancsszót hallottam. Végem, gondoltam, de még nem adtam föl a reményt. Hasra feküdtem és hallgatóztam. Beszédet hallottam, női hangokat is, tőlem nyugatra kb. 80 méterre. Rájöttem, hogy 111

Next

/
Thumbnails
Contents