Halmágyi Pál szerk.: Harcok a Dél-Alföldön és Budapesten 1944-1945-ben. Az 1956-os forradalom Makón. A XII. és XIII. Makói Emléknap és Találkozó 2005, 2006. A Makói Múzeum Füzetei 105. (Makó, 2007)

XIII. Makói Honvéd Emléknap és Találkozó 2006 - Gergye Ottó: Forradalmi emlékeim

elvetettük a tervet. Végül is Kecskeméten, Kiskunfélegyházán, Szegeden át hazajöttünk Makóra. Szívszorító látvány volt útközben a bevonuló „felszabadító" szovjet tankok hosszú sora. Szörnyű volt a gondolat, hogy ezek mind a budapesti felkelés letiprására igyekeznek. Dermedten néztük a buszból a főváros felé vonuló szovjet „testvéreket". A házak előtt, a kapukban kétségbeesett és síró emberek álltak, akik mind átérezték, hogy itt miféle szabadságról beszélnek bizonyos elemek. Nagyon szomorú órákat éltünk át ezen a napon. Makóra október 24-én és 25-én csak a Szabad Európa rádión keresztül jutott el néhány hír a forradalomról. Néhány Budapestről érkezett szemtanú hozott újabb híreket. A rádió félrevezető híreit már nem hittük el. Október 26-án, pénteken kezdett kialakulni előttünk egy világosabb helyzetkép. Nem fasiszta „ellenforradalmárok" lőttek a „békésen" bevonuló szovjet tankokra és „ártatlan" ávósokra, hanem éppen fordítva. Ez utóbbiak mészárolták le Budapesten, Mosonmagyaróváron és más városokban a fegyvertelen tüntetők százait. Ezekre a hírekre Makó város és környéke is megmozdult. Délelőtt 11 óra tájban hallottuk, hogy a városközpontban egy gyász-felvonulás lesz az elesett honfitársaink emlékére. Az újvárosi iskolában abbamaradt a tanítás, én pedig nyilvánosan kijelentettem, „addig nem fogok tanítani, amíg az oroszok ki nem vonulnak az országból". Ezután a városközpontba siettem. Kicsit késve érkeztem, mert a diákság és a hozzájuk csatlakozott lakosok menete már a Korona Szálló előtt jött velem szembe. Rögtön beálltam a sorba, de nem a végére, hanem a legelejére, ahol a zászlókat vitték. Pont az úttörőtitkár mellé kerültem, aki szintén szimpatizált a megmozdulással. Ez a néma tömeg elérkezett a gimnázium előtti térre. Egy bizonyos ideig töprengtünk, hogy ezután mi következzék. Mindenki a szovjet megszállást szimbolizáló szobor ledöntését kívánta és várta. Technikailag ez nem volt olyan egyszerű. Eltelt pár óra, mire ez bekövetkezett. Egy hosszú kötelet rögzítettek rá, amit az ott lévő nézők közül vagy százan húzni kezdték. A szobor ledöntésének mindenki örült. A nem mindennapi látványt egy páran le is fényképezték, mi több, még a pártbizottság részére is készítettek felvételt. így akarták megörökíteni a történelmi pillanatot, mondták. Valójában ezeknek a képeknek a segítségével szándékoztak az elkövetkezendő, számukra jobb időkben, azonosítani a résztvevőket. Ővelük aztán 1957 februárjában 102