Halmágyi Pál szerk.: Kossuth Lajos és Dobsa Lajos emlékezete. A IX. Honvéd Emléknap előadásai. A Makói Múzeum Füzetei 102. (Makó, 2003)

Trogmayer Ottó: Ünnepek végén. A Kossuth-emlékév bezárása

Trogmayer Ottó Ünnepek végén Miként a nyár esti szellő, úgy elillant ez az év is, melyet a köz akaratából Kossuth Lajos emlékének szenteltünk. Az év, mellyel a nemzet emlékezetét akartuk felfrissíteni, s valljuk be őszintén, kicsit a lelkiismeretünket is fehérebbre mosni, hiszen nagyon sok apró bűnt halmoztunk fel a léleknek ezen a kis csücskén is. Lelkiismerete ugyanis mindenkinek van, csak sokan nem veszik észre, vagy nem, vallják be, hogy észrevették, vagy nem akarják tudomásul venni. Legyünk most mi a kis suszterinas, aki ki meri kiabálni, hogy a király meztelen. Ismerjük be, hogy ünnepeink elszürkültek, hiányzik méltóságuk, hiányzik az ünnepvárás feszültsége, az ünnep méltóságának öröme. Sajnos, így vagyunk, voltunk (?) valamennyi nemzeti ünnepünkkel. Igaz, kevés olyan nemzet van, melynek ennyi ünnepe lenne. Amely ennyi áldozattal, önfeláldozással, másokért vívott küzdelemmel büszkélkedhetne. Mindegyik méltó a nemzethez, s mindegyik kissé elfeledett. Kelet és nyugat határán élni szerencsét, kitartást, bátorságot, önfeláldozást követelt évszázadokon át, s ez a különleges helyzet évszázadokon át szinte ontotta a hősöket, mártírokat, a sors kitüntetettjeit, ámde leggyakrabban áldozatait. Ezeknek tisztelete, becsülete, emléke szürkült el a 20. század végére, s nagy. öröm, hogy most az új század hajnalán megkíséreljük emléküket újjá éleszteni. Még emlékszem gyermekkorom március 15-i ünnepségeire, amikor már ibolyát szedtünk a Duna-parti dombokon, s az ünnepségen térdzoknit vehettünk, levethettük a combig érő utált patent harisnyát, fehér ingünket borító kiskabátunkra kitűztük a kokárdát, - amit a franciákon kívül csak a magyarok ismertek Európában, - és cinege hangunkon lelkesen énekeltük: „Esik eső karikára .." Nosztalgia ide, nosztalgia oda, igenis fel kell támasztani azt a hitet, amely a nemzeti ünnepeken az ország egész lakosságában buzgott. Ha sikerül, újjászületik nemzeti önbecsülésünk, az immár fél évszázados nemes gondolat, „egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalóak" ismét élni fog elménkben, szívünkben. Nos, Kossuth Lajos személye, szellemi varázsa, példája csak erőt, hitet adhat e nemes szándék véghezviteléhez. Ő az a példa, mely tagadja a több mint kétezer éves „Ibi bene ubi patria" féligazságot, avagy félhazugságot. „Ahol jó, ott a hazám" helyett azt mondta: „Ahol a hazám, ott jó." Az istenek nem adták meg neki a lehetőséget, hogy élete második felét hazájában élhesse. A tűnni remete háza zarándokhellyé vált, ő lett a nemzet lelkiismerete, bizodalma, reménye. Nélküle, a Kasszandra levél ellenére, nem lett volna kiegyezés, ő volt Európa egyik nagyhatalma számára a lelkiismereti határ, eddig, s ne tovább. Széchenyit elpusztították, őt nem merték. Lett a magyar szabadság elpusztíthatatlan szimbóluma, s az is maradt, mindmáig az. Ércnél maradandóbb emlékmű bátorsága okossága, kitartása, hazaszeretete. 29