Halmágyi Pál szerk.: Lengyel katonai menekülttábor Magyarcsanádon. A tábor megnyitásának 60. évfordulóján rendezett megemlékezés dokumentumai. A Makói Múzeum Füzetei 99. (Makó, 2003)
Zdzislaw Antoniewicz: Magyarországi emlékek 1939 őszéről
viszont nem akartam visszalépni. Azzal kezdtem, hogy az előadásokat folytatni akarjuk. - Nem, erről szó sem lehet - válaszolta nyersen. Az azt követő szavaiból kiderült, hogy nemrégen Szegedre rendelték az összes tábor parancsnokát, ahol a katonai körzetparancsnok leteremtette őket, mert barátkoznak a tömegesen szökő lengyelekkel. Erre azt válaszoltam neki, hogy mi csak eleget teszünk a hazánk iránti kötelességünknek. Mi itt megsavanyodunk, miközben Franciaországban az új lengyel hadsereg harcra készül Lengyelország örök ellensége ellen. Tudtam, hogy őszinte barátja a lengyeleknek és nyíltan beszélhetek vele. Egy percet gondolkodott, aztán elmesélte, hogy hogyan védekezett a parancsnoknál: a lengyelek egy olyan nemzet, amelyet berakhatunk egy zsákba, beköthetjük azt és még egy őrt is állíthatunk mellé, egy idő után ott marad a zsák, a zsinór és az őr is, a lengyel pedig sehol. Emlékeztetett, hogy majdnem száz évvel ezelőtt sok ezer lengyel Bemmel és Dembiriskivel az élén a magyarok oldalán harcolt az osztrákok ellen. E rövid beszélgetés után előálltam a második kérésemmel: áthelyezésemet kértem egy polgári táborba, mert... civil vagyok. - Hogyhogy civil? És a katonai egyenruha? Egy sztorit meséltem el neki, hogy amikor Lwówból elindultam motorkerékpáron, menet közben megálltam egy folyó partjánál. Nagy volt a hőség. A ruháimat otthagytam a parton, és elmentem fürödni. Éppen akkor kezdték el bombázni az oszlopban haladó tehergépkocsijainkat, és az egyik bomba eltalálta a ruháimat is. Egy arra haladó katonai gépkocsiból ledobták nekem ezt az egyenruhát. De különben is, a katonák nem közlekednek saját motorkerékpáron... Nem tudom, elhitte-e. Rövid gondolkodás után kijelentette, hogy az áthelyezés lehetséges. írnom kell egy kérvényt, amit tüstént meg is tettem. Magyarországon januárban javában tartott a farsang. Itt nem folyt a háború, az emberek szokásukhoz híven szórakoztak. Mi úgy döntöttünk, hogy mivel tart a nemzeti gyász, nem fogunk szórakozni. Lemondtunk tehát a falubeli mulatságokról, annak ellenére, hogy sok meghívást kaptunk, főleg a táncos lányoktól. Néhány nappal a beszélgetésünk után a parancsnok behívatott. Elmondta, hogy jött egy körlevél, mely szerint a német nemzetiségűek visszamehetnek Lengyelországba. Mivel a listát németül kellene készíteni, Mihály Sándor hadnagy engem kért fel, hogy foglalkozzam ezzel. A körlevél tartalmát megismertettem a kollegáimmal, s utána elmeséltem nekik a legfrissebb lengyelországi híreket az üldözésekről, letartóztatásokról. Amikor befejeztem, az egyik katona elkezdett hangosan gondolkodni: - "Én mégis jelentkezem. Mire ezt az akciót befejezik, eltelik néhány hét, addig biztos, hogy híreket kapok otthon maradt feleségemről és apró gyermekeimről. A visszatérésre pedig senki sem tud engem kényszeríteni." Ily módon gondolkodott az összes jelentkező. Abban az időben nagy reményeket keltett az egyik "Wiesci"-ben megjelent hirdetés, mely szerint a budapesti székhelyű "Lengyel" Húsüzem közreműködésével kolbászcsomagokat lehet küldeni Lengyelországba. Azonnal be is fizettem az 41
