Halmágyi Pál szerk.: Lengyel katonai menekülttábor Magyarcsanádon. A tábor megnyitásának 60. évfordulóján rendezett megemlékezés dokumentumai. A Makói Múzeum Füzetei 99. (Makó, 2003)

Zdzislaw Antoniewicz: Magyarországi emlékek 1939 őszéről

egyhavi zsoldomat, és megrendeltem az édesanyámnak fél kiló szalonnát és negyednegyed kiló vadász - és füstölt kolbászt. Sajnos két héttel később a cég visszafizette a pénzemet. Megtudtam, hogy a nagyszámú megrendelés miatt a hatóságok leállították az akciót. Valószínűleg attól tartottak, hogy az akció miatt a magyar lakosság ellátása rosszabbodik majd. Közben elküldött képeslapjaimra sok válasz érkezett. (...) Hosszabb levelet írt nekem Stasio Smiglak a Romániában lévő repülős altiszti táborból. (...) Ott is sorban állnak a "Franciska nénihez" való elutazásra. (így nevezték az evakuálást Franciaországba ). A levél borítóján levő címke viszont nyugtalanságot keltett bennem: "Geöffnet - Oberkommando der Wehrmacht". Romániában tehát már ott van a német cenzúra! Mindjárt megválaszoltam a levelet, amiben figyelmeztettem a barátomat. Lehet, hogy nem tudott a cenzúrázásról. Olyan nyelvet használtam, amelyet csak mi ketten értettünk. A háború alatt mindannyian megtanultunk egy bizonyos "virágnyelvet", hogy kijátszhassuk a cenzúrát. Magyarországon nem volt - különösen nem német - cenzúra. Mindenki a saját postáját egy - a tábor területén elhelyezett - ládába dobta, az őrmester azt kiürítette, a tizedes pedig elvitte a postára. Később, miután Magyarország belépett a háborúba, a cenzúrát is bevezették. A tábor rangidőseit arra kötelezték, hogy megtegyék az első kontrollt. Némelyik nagyobb táborban a leveleket az elhárítás tisztje is megnézte. Ritkán fordult elő, hogy elkobozták a leveleket, bár köztudott, hogy könnyelmű emberek mindig és mindenhol akadnak. Soha nem vontak le konzekvenciákat annak ellenére, hogy az előírások szerint az alkalmazható büntetés 1-től 6 hónapig büntetőtáborban letöltendő szabadságvesztés lett volna. A polgári táborokban a kontroll nem volt lehetséges. Végre eljött az a nap, amikor Mihály Sándor hadnagy közölte velem: az álmom teljesült, néhány nap múlva tíz társammal átköltözhetek az ádándi polgári táborba. Azonnal elkezdtem - vagyonom csekélysége miatt csomagolni nem kellett - a búcsúlátogatásokat. - "Jancsika" - Magyarországon mindenki így szólított engem, mert nem tudták kiejteni a keresztnevemet - "ne feledkezzél meg rólunk! A házam mindig nyitva áll előtted. Amikor csak teheted, gyere el hozzánk" - e szavakkal búcsúzott Belovai barátom. A gyerekei elkezdtek sírni, és nem akartak elengedni. Makón elbúcsúztam a művész házaspártól, valamint Erdei Ferenctől és Gyenge Miklós főszerkesztőtől. (...) Eljött az emlékezetes 1940. február 25-e. Egy Szegedről küldött katonai tehergépkocsival - nagy búcsúzások közepette - elindultunk az új állomáshelyünkre. A Budapestre vezető út (ahová csak este érkeztünk meg) a barackról és barackpálinkáról híres Kecskemét városán át vitt. Megérkezésünk után egy kaszárnyában helyeztek el bennünket... W^gierska jesieri 1939 roku. Wspomnienia. Fragmenty ksi^zki autorstwa Zdzislawa Antoniewicza "Rozbitkowie na W^grzech. Wspomnienia z lat 1939 - 1946". Warszawa, 1987. 42