Halmágyi Pál szerk.: Lengyel katonai menekülttábor Magyarcsanádon. A tábor megnyitásának 60. évfordulóján rendezett megemlékezés dokumentumai. A Makói Múzeum Füzetei 99. (Makó, 2003)
Halmágyi Pál múzeumigazgató: Lengyel katonák Magyarcsanádon 1939 őszén
A kormányzati intézkedések a szeptember 23-i minisztertanácsi ülésen születettek meg. A polgári menekültek ügyeit november 3-áig a Magyar-Lengyel Menekültügyi Bizottság - mint társadalmi szervezet - intézte, ettől kezdve pedig a BM IX. (szociális) osztálya, dr. Antall József - néhai miniszterelnökünk édesapja vezetésével foglalkozott ezekkel a kérdésekkel. A Hadügyminisztériumban sürgetőbb volt a lengyel menekültügyet rendezni, hiszen az érkezők többsége a lengyel hadsereg tagja volt. így már szeptember 22-én megszületett az állásfoglalás, mely szerint: "A lengyel katonai menekültek nem tekintendők hadifoglyoknak, csupán a háborús viszonyok között internált külföldieknek." Bartha Károly hadügyminiszter szeptember 25-én felállította a minisztérium I. Csoportfőnökségének keretében a 21. osztályt, melynek feladatául a lengyel katonák és hozzátartozóik, valamint a polgári alkalmazottak elhelyezésével, gondozásával kapcsolatos ügyeket adta. Az osztály vezetője Baló Zoltán ezredes lett. A gyakorlati munka már a határállomásokon elkezdődött, ahol a katonákat lefegyverezték, nyilvántartásba vették, és rövid pihenő után útnak indították az ország belsejében fekvő valamely város laktanyájába, vagy honvédüdülőkbe, katonai szanatóriumokba, táborokba. A katonai egységek határon történő lefegyverzéséről Antall József 1946-ban írott könyvében így emlékezett meg: "A lefegyverzésnél a magyar hatóságoknak igen nagy gondot okozott a megoldásnak az a formája, amely a lelkileg amúgy is megrendült lengyel katonák büszkeségét, hazafias érzését és érzékenységét nem sértette. Amint a menekült lengyel katonák későbbi megnyilatkozásai igazolják, a lefegyverzés is a hagyományos magyar-lengyel barátság szellemében folyt le, úgy, hogy ezt a szomorúan fájdalmas aktust barátságosabban és kíméletesebben aligha lehetett volna megoldani, mint ahogy a magyar katonai hatóságok megoldották. Bátorították, biztatták, lelkesítették a lengyeleket. Bizonygatták, hogy a háborúnak még nincs vége, az ő jogos, hazafias küzdelmük kudarccal nem végződhet, csak rövid átmeneti időről van szó, s azután újra kezükbe ragadhatják fegyverüket, hogy felszabadíthassák ideiglenesen eltiport hazájukat. A legtöbb helyen a lefegyverzés aktusa alatt a magyar katonai zenekarok - a lengyel szemek sürü könnyhullatása közben - a Nincs még veszve Lengyelország kezdetű lengyel himnuszt játszották." Rövid idő alatt 141 katonai internálótábort hoztak létre az országban. A táborok nagy többsége a Dunántúlon és Budapest környékén volt. A Dél-Alföldön, Szeged körzetében három tábor létesült: egy Magyarcsanádon, egy Szeged Alsóközpontban (ma Mórahalom) és egy Tompán. A közlegényeket, altiszteket, alacsonyabb rendfokozatú tiszteket általában katonai táborokban, laktanyákban, a törzstiszteket külön tiszti táborokban (szállodákban, villákban, üdülőkben) szabályozott körülmények között helyezték el. A katonák anyagi helyzete nehezebb volt, mint a polgári menekülteké. A tisztek hosszú ideig nem vállalhattak munkát. A legénység tagjai önkéntes alapon zárt egységben dolgozhattak. Erre a mezőgazdasági nagybirtokokon, vagy az egyes táborokhoz közeli gyárakban volt lehetőség. 19
