Halmágyi Pál szerk.: Az államalaítókról 2000-ben. A VII. Honvéd Emléknap és a Levéltári Napok makói előadásai. A Makói Múzeum Füzetei 98. (Makó, 2001)
Blazovich László: Jogalkotás Szent István korában
Az állam lehetővé teszi, hogy egy nép, egy nemzet önállóan rendezkedhessen be, másoktól független külön otthona legyen. Olyan, amelyben sajátos egyéniségét, karakterét érvényesítheti, fejlesztheti, felvirágoztathatja egyéni kultúráját, kibontakoztathatja, ápolhatja nyelvét, biztosíthatja teljes önmegvalósítását. Az állam jogi szerkezet, az emberi közösségek, társaságok máig legmagasabb formája, amely akkor áll fenn hosszú ideig, ha nem erőszakkal fogja össze a felségterülete alá tartozó embereket (természetes személyeket), hanem az ott élőket a közösen vállalt célok és a megvalósításukhoz szükséges, mindnyájuk által elfogadott jogi normák és kötelékek tartják össze. Az állam jogi személy, amely épp úgy cselekszik, olyan megnyilvánulásai vannak, mint az egyeseknek, azonban éppen azért, mivel nem természetes személy, különböző szervekre, intézményekre, testületekre van szüksége, hogy azok által működjék, alkosson és cselekedjék. Az államakarat kifejezője pedig a törvény, a jogalkotó által adott kellően kihirdetett általános, önálló, tartós cselekvési szabály. Hogy mi legyen és milyen legyen a törvény, azt a mindenkori törvényhozó hatalom, egyes személy (pl. király) vagy testület határozza és alkotja meg. A törvény végrehajtásán pedig az állam szerveinek sora dolgozik. Immáron ezer esztendeje, amikor eleink Szent István vezetésével államot alapítottak, hamarosan megszülettek a szent király törvényei. Első dekrétumának megalkotását a történészek legtöbbje uralkodásának (1000-1038) a Szent Imre halálát követő Vazul-féle összeesküvés utáni idejére teszi, míg a másodikat halála után, I. András király (1046-1060) idején szerkesztették egybe már korábban meglévő törvény szövegekből. A törvényekkel együtt ránk maradtak a nagy királynak fiához intézett Intelmei, amely egyrészt vallási, erkölcsi tanító, másrészt pedig államelméleti mű, amelynek alkotójában egyes tudósok Gellért püspököt keresik. A középkor során hosszú ideig az íratlan szokásjog nagyobb erővel rendelkezett mint az írott jog, és az országos jogot csak akkor alkalmazták, ha az illető jogesetre nem találtak helyi szokásjogi normát. Szent István két dekrétumának jogrétegeiben éppen ezért a külső hatások mellett számos korabeli szokásjogi elv és jogintézmény fennmaradt. A korabeli magyar szokásjogból szent István törvényeibe került jogelveket és intézményeket a szépreményű fiatalon elhunyt kutató, Jánosi Monika szedte csokorba. Ilyenek a tinó (iuvencus) mint fizetőeszköz büntetéspénzként való kiszabása. Maga a szarvasmarha a későbbiekben is fontos értéket képviselt. A 15-16. században Debrecen város magisztrátusának jegyzőkönyve szerint vagyontárgyként kezelték, sok esetben az adásvételek esetében mintegy pénz helyett vették igénybe. A változó értékű pénzek közepette a tinó, pontosabban a nagyállatok ára mindig a valós értékkel bírt. A tinószámban meghatározott büntetés nagysága tehát nem a megfelelő számú jószág átadását, hanem az annak mindenkor megfelelő pénzösszeg kifizetését jelentette. A nyugati vérdíjtól eltérő magyar büntetésrendszerben a keletről hozott ötös számrendszert alkalmazták (Szt. István I. 4.), amikor a rokonokkal egyeztek ki. A 110 aranypénzből ötvenet a király, ötvenet a rokonok, tizet pedig a bírók és a közrendűek kaptak. A feleséggyilkos, ha ispán, ötven tinóval, ha vitéz, tíz tinóval, ha közrendű, öt tinóval válthatja meg tettét a feleség rokonainál (Szt. István I. 15). A bűntett megváltása, mint fentebb láttuk, a nyugati jogszemlélet szerint ugyancsak lehetséges volt. A varázslókkal szembeni eljárásban a vérbosszú továbbélő nyomai fedezhetők fel, ugyanis a varázslót, ha az eset bekövetkeztét látták, a megrontottnak vagy rokonainak 57
