Halmágyi Pál szerk.: Az államalaítókról 2000-ben. A VII. Honvéd Emléknap és a Levéltári Napok makói előadásai. A Makói Múzeum Füzetei 98. (Makó, 2001)
Blazovich László: Jogalkotás Szent István korában
kezére adták, akik akaratuk szerint ítélkezhettek felette. (Szt. István I. 34.) Büntetését azóta nem foglalták törvénybe, de a hiedelem még a 20. században is sok helyen fennmaradt egyes néprétegekben. Ősi szokásként élt tovább, hogy az elődök tiszteletére emelt tűzhelyeken örök tűznek kellett égnie. A gyakorlati megfontolásokon (a tűz élesztése, illetve tűzvész megakadályozása) túl talán ezért mentették fel a vasárnapi mise látogatása alól a tüzek őrzőit (Szt. István I. 9.). Számos korábbi időszakban élt szokásjogi intézményt kívántak eltörölni a szent király törvényei, és azok így maradtak ránk írásban. A leányrablást tiltja az I. 27. capitulum: „Ha valaki a vitézek közül szemérmetlenségtől bemocskolva, valamely leányt szüleinek engedélye nélkül feleségül elrabol, elrendeltük, hogy a leányt adja vissza szüleinek még akkor is, ha valami erőszakot követett el rajta, és a rabló tíz tinót fizessen a rablásért, még ha később ki is békül a leány szüleivel. Ha pedig valamely szegény és népből való merészkedik ezt elkövetni, öt tinó kártérítést fizessen a rablásért." Az I. 26. capitulum azzal, hogy megvédi az özvegyet, aki nem akar új házasságra lépni, az ősi magyar szokás, a levirátus (elhalt férj fivérével kötött házasság) szokása ellen lép fel. Ugyancsak szigorúan bünteti a boszorkányokat, a néphit szerint természetfölötti erővel rendelkező személyeket, másképpen bűbájosokat (Szt. István I. 33.). Az alábbiakban a törvényekben fellelhető külső, idegen jogrendszerek hatását vesszük számba. A balkáni, bizánci kapcsolatoknak kevés lenyomatával találkozunk. Ide tartozik a tinó árának megfelelő pensa auri, az arany pénz elnevezésének a használata, amely a bizánci arany megjelölésére szolgált. Bizánci lehet a testcsonkító büntetések alkalmazása, ám ez csak feltételesen, ugyanis egész Európában alkalmazták őket, mivel a szabadságvesztés büntetését a középkori jog nem ismerte, a szabadságban korlátozás esetei közül mindössze a száműzést alkalmazták. Börtönben csak a tárgyalás és ítélethozatal előtt tartották fogva a tetteseket. Római jogi elemek szent István törvényeiben nem mutathatók ki, ám annál több artikulus hozható kapcsolatba a kánonjoggal. A fiatal keresztény államban a király, az egyházalapító, a kereszténység védelmezője (Szt. István I. 13.), és az egyházat fennmaradása és működése céljából megfelelő anyagi javakkal, elsősorban birtokokkal kell ellátnia és megvédeni azokat (I. 1.). A királyt egyházalapító tevékenysége nyomán illeti meg a főkegyúri jog, amely nem kánonjogi szabály, hanem az egyház és állam viszonyát kifejező fontos méltóság, amelyet a szent király utódai örököltek. A fiatal, még zsenge és erőtlen egyházat a királynak azzal is támogatnia kellett, hogy a hitélet kialakítását, szokásait és az egyházi parancsolatokat, amelyeket az egyházi törvényekben, kánonokban fektettek le, világi törvényekbe foglalással erősítette meg. Majd pedig állami erővel szerzett nekik érvényt. Ezért mondja ki a II. 1. fejezet, hogy minden tíz falu építsen templomot, és a nép vasárnap ne dolgozzék (I. 8.), hanem templomba járjon (I. 9.), ott méltó módon viselkedjen (1.19.), az erre kijelölt alkalmakkor, (kántorböjtön, és minden hét pénteki napján) böjtöljön ((I. 10. 11.). Halála előtt mindenki gyónja meg bűneit, és adjon „lélekváltságként" ajándékot, mert ezek nélkül nem nyerheti el senki a lelki üdvösséget, a keresztény ember legfőbb célját. Az I. 13. artikulus pedig a kereszténység, a keresztényi élet normáinak a követését rendeli el. Az új rend megtartását pedig a megyés ispánokra bízza: „Értsenek egyet az ispánok és a bírák főpapjaikkal az isteni törvény rendelkezései szerinti igazságszolgáltatásban. Az igaz törvényt semmiben se csorbítsa meg hazugság vagy hamis tanúskodás, se hitszegés vagy jutalomdíj." (I. 2.). A keresztényi élet gyakorlását az állam kényszerítette ki. 58
