Halmágyi Pál szerk.: Az államalaítókról 2000-ben. A VII. Honvéd Emléknap és a Levéltári Napok makói előadásai. A Makói Múzeum Füzetei 98. (Makó, 2001)
Kristó Gyula: Szent István a kortársak között és a hagyományban
ni. Ha ezt tudták volna az ő behívásán fáradozó pogány tömegek, aligha cselekedtek volna ekként. Ők abban a hiszemben élhettek, hogy András éppen úgy megmaradt pogánynak, mint bátyja, a vele együtt tartózkodó Levente. Az istváni mű fennmaradása alighanem az ő téves információjukon, helytelen vélekedésükön múlott. Hogy a nép kit tekintett saját hősének 1038 után, azt nem kell találgatnunk, hiszen a 14. századi krónika világosan megmondja: amikor néhány évvel Aba Sámuel halálát (1044) követően testét „kiásták a sírból, szemfedöjét és ruháit épnek, sebhelyeit pedig begyógyulva találták". A nép nem Istvánt, hanem Aba Sámuelt választotta, a pogányságot visszahozni akaró király köré font legendát. Az Aba király testének felemeléséről megőrzött krónikás tudósítás ugyanis valójában szentté avatásról szól, amit azonban nem papok végeztek el, hanem a népi tudat. Mintha még a 13. század elején alkotott Anonymus is hallott volna valamit erről a népi Aba-kultuszról, hiszen azt írta: Sámuel királyt „utóbb kegyessége miatt Abának hívták". Hogy az 1038 utáni évtizedekben István Székesfehérvárott nyugvó holtteste nem volt kultikus tisztelet tárgya, azt a három István-legenda közül a leginkább reális elemeket tartalmazó kisebbik legenda tanúsítja. Eszerint „amint egyre-másra múltak az évek, akár a nép körében elharapózó gonoszság, akár az egyház valamiféle megosztása miatt, ez az oly sokat érő kincs [István holtteste] a földben lappangott, s a halandók belátása elől elrejtve egyedül az Úr szemeinek mutatkozott". Hogy a nép miként vélekedhetett all. században Istvánról, hiteles egykorú adatok nem mutatják. Az események azonban arról vallanak: jó véleménnyel aligha lehettek róla. Amint a 14. századi krónika elmondja, Vata „elvetemült és átkos buzdítására az egész nép a gonosz szellemeknek szentelte magát, lóhúst kezdett enni, és a legalávalóbb bűnöket kezdte elkövetni. Megölték a keresztény hitet megtartó egyháziakat és világiakat, Isten igen sok egyházát lerombolták". Közhírré tették - méghozzá mint András és Levente parancsát -, hogy „a püspököket a papsággal együtt öljék meg, a tizedszedőket gyilkolják le, a pogány hagyományt újítsák fel, teljességgel töröljék el az adókat". Ami ellen felkeltek, az mind István alkotása volt. Lehetetlen, hogy ezt 1 (Hóban, nyolc évvel az első király halála után a pogány zendülők ne tudták volna. Ha viszont tudták, mozgalmuk egyértelműen az istváni hagyaték, illetve magának Istvánnak a szellemisége, életműve ellen irányult. Akik a fenti programot írták zászlajukra, azok nem lehettek István kultuszának ápolói. 1046-ban azok keltek fel, akik Aba Sámuel köré szőttek legendát. A magyar néphagyománynak van olyan vonulata, amely Istvánt mint erőszakos, kegyetlen embert ábrázolja. Ilyen például a Kárpát-medence nyugati határszélén száz évvel ezelőtt felgyújtott dozmati regösének, ahol a mondanivaló mellett a műfaj is nagy régiségről tanúskodhat: „Ahol keletkezik egy ékes nagy út, / Amellett keletkezik egy halastó állás. / Hej regülejtem, regülejtem! / Azt is fölfogá az apró sásocska, / Arra is rászokik csodafiúszarvas. / Hej regülejtem, regülejtem! / Noha kimennél, uram, Szent István király / Vadászni, madarászni, / De ha nem találnál sem vadat, sem madarat, / Hanem csak találnál csodafiúszarvast. / Hej, regülejtem, regülejtem! / Ne siess, ne siess, uram, Szent István király, / Az én halálomra. / Én sem vagyok vadlövő vadad, / Hanem én is vagyok az Atyaistentől / Hozzád való követ. / Hej, regülejtem, regülejtem!" István a pogány világot szimbolizáló nőstény csodaszarvast - a regösénekben csodafiúszarvast - akarta elejteni, „aki" úgy remélt kegyelmet a maga számá52
