Halmágyi Pál szerk.: Az államalaítókról 2000-ben. A VII. Honvéd Emléknap és a Levéltári Napok makói előadásai. A Makói Múzeum Füzetei 98. (Makó, 2001)

Kristó Gyula: Szent István a kortársak között és a hagyományban

ra, ha Isten teremtményének állította magát. István tehát csak a keresztényeknek irgalmazott. Ugyanezt fejezi ki a Jászkunhalom - szegediek körében - lejegyzett mondája: „Szent István 20 kun vitézt ott temettetett el, mert nem akarták felvenni a keresztény vallást. Nagy gödröt ásatott. Lehajtotta őket a gödörbe lovastul, aztán azt mondta nekik: ha a keresztény vallást fel nem veszik, ott kell nekik meghalni. Ezek meg készek voltak inkább meghalni, hogy sem az ő hitüket elhagyják. Betemettette őket úgy, ahogy voltak, lóháton. Elevenen betemette őket". E mondára rímel a 13. század eleji Anonymusnak Tonuzobával kapcsolatos híradása: „Amikor Szent István király az élet igéit hirdette, és a magyarokat keresztelte, akkor Tonuzoba mint hitben hiú nem akart keresztény lenni, hanem feleségével élve temetkezett az Abád-révbe, nehogy ő és felesége megkeresztelkedve örökké Krisztussal éljenek". Azt pedig, hogy a pogány magyarok lóval temetkeztek, temérdek ásatás bizonyítja. Vata sem azért kezdett lóhúst enni, mivel annak húsát kivált kedvelhette, hanem ezzel juttatta kifejezésre: a pogány idők visszatértével újra lóval kell temetkezni, a leölt állat húsát a halotti toron elfogyasztották, csontja és bőre pedig a halott túlvilági útravalója lett. Hogy a néphagyomány archaikusnak tekinthető rétege ellenségesen tekintett Istvánra, nem hogy nem meglepő, hanem nagyon is logikus. István olyan hatalmas változást kezdeményezett, méghozzá erőszakosan, amely a népet teljes korábbi életvitele, szokásvilága, foglalkozása megtagadására, feladására kényszerítette. Tökéletesen érthető, ha ezt a nép sokáig nem bocsátotta meg az első királynak. Jellemző, hogy szerfelett későn, csak 1567-ben találjuk először biztos nyomát annak, hogy István - pozitív értelemben - bekerült a néphagyományba. Egy, Magyarországon ekkor átvonuló olasz katonatiszt írta le ekkor Baranyavár környékéről, hogy ott „Szent István királyról a nép sok csodát regél". Ezzel szemben teljesen természetes, ha István 11. századi magyarországi kultuszát az I. András-i és az azutáni királyi udvarhoz, főként pedig a papsághoz kötjük. István, a magyar állam és a hazai keresztény egyház megalapítója azok körében jutott illő tisztelethez, akik létüket, intézményeiket neki köszönhették. Ez a köszönet és tisztelet jutott kifejezésre 1083. évi szentté avatásában. Eleven kultusz híján utólag kellett azt pótolni. Ezért írta le az időrendben harmadik István-legenda szerzője, Hartvik püspök 1100 táján - éles ellentétben a kisebbik István-legenda imént idézett hírével - azt: István eltemetése után „az Úr sok éven át részesítette az ő érdemeire tekintve számtalan jótéteményben a sok szerencsétlenség sújtotta, hideglelős, búját-baját kikiáltó vagy ítélet terhét hordozó embert. Sűrűn hallották az éjszakában többen is az angyalok énekének hangjait, s a legfinomabb illat édessége gyakorta járta át a [székesfehérvári] templom falait". Valós kultusz hiányára mutat, hogy egészen Kálmán királyig (1116) egyetlen magyar király sem temetkezett István mellé Székesfehérvárra. Az 1083. évi szentté avatás az első magyar király szélesebb körű tiszteletének kezdete. A halálától eltelt 45 esztendő, azaz másfél emberöltőnyi idő, elegendőnek bizonyult arra, hogy István alakjáról „leégjenek" az oda nem illő elemek, a sok vér, a tengernyi erőszak, amit a néphagyomány egyre fogyatkozva bár, de még őrzött. Ennek a 45 évnek a jelentőségével Hartvik is tisztában volt: „Bár a föld súlya nehezedett rá [Istvánra], és a porba térni kényszerült..., talán maradt rajta valamennyi a rárakódott földi porból..., hiszen enélkül az uralkodók - mondhatni hatalmi jogukból eredően alig-alig, vagy egyáltalán nem képesek jelen életüket végigélni"; ezt a port „az isteni ítélet tüzének kellett róla leégetnie". A szentté avatás elvégezte ezt, és immár nem volt 53