Halmágyi Pál szerk.: Az államalaítókról 2000-ben. A VII. Honvéd Emléknap és a Levéltári Napok makói előadásai. A Makói Múzeum Füzetei 98. (Makó, 2001)
Kristó Gyula: Szent István a kortársak között és a hagyományban
István nevéhez. Hermann reichenaui szerzetes akként méltatta a magyar király érdemeit, hogy „egész népével együtt Krisztus hitére tért, és sok egyházat meg püspökséget épített, valamint országa érdekében igen jámbor emberként fáradozott". Az általunk számba vett kútfők legfiatalabbika, egy namuri kanonok 1067 táján készült feljegyzése azt emelte ki, hogy István „pogányból vált kereszténnyé, az igaz hitnek és Istennek buzgó híve lett". Istvánról tehát a kortárs és a csaknem kortárs külföldiek, köztük magas rangú egyházi személyiségek (püspökök, apátok) egybehangzóan sok hízelgő dolgot állapítottak meg. Ez alapvetően arra vezethető vissza, hogy Istvánban a keresztény hitre tért és országát is a keresztény hitre vezető uralkodót látták, aki ennélfogva maga is keresztény erényekkel ékes. Nagy szolgálatot tett a nyugat-európai kereszténységnek István akkor, amikor országán átengedte a Szentföldre tartó zarándokokat. Mindez arról tanúskodik, hogy Nyugat-Európa méltányolta a magyar király érdemeit, és örömmel fogadta be őt és népét a keresztény közösségbe. A namuri feljegyzéssel egy időben, 1064 táján jelenik meg először magyarországi írásmüben, Mór pécsi püspöknek Szórárd hitvallóról és Benedek vértanúról szóló életiratában az első méltatás Istvánról. Eszerint „abban az időben, amikor a legkeresztényibb István király késztetéséből Isten neve és tisztelete Pannóniában éppen hogy éledezni kezdett, a jó uralkodó hírének hallatára más földekről sok kanonok és szerzetes gyülekezett össze köréje". Az első magyar király 1083. évi szentté avatását követően gyors egymásutánban (1083 és a 11-12. század fordulója közti, alig több mint másfél évtized alatt) három legenda készült István életéről, illetve még pontosabban: István életszentségéről, időrendi sorrendben a nagyobbik, a kisebbik és a Hartvik-féle legenda. Az a szerfeletti tisztelet, amely all. században szerte a latin Európában Istvánt övezte, a század végére Magyarországon is közismertté vált. A kisebbik legenda szerint ezt a honi klerikusok is tudták: István „nevének már az egész világon híre kelt, s az ajkáról elhangzó ítéleteket is dicsérőleg emlegették mindenütt". Vajon milyen út vezetett István hazai kultuszának kialakulásához? 1038-at követően István mindkét nagy müve, a magyar állam és a kárpát-medencei kereszténység súlyos megpróbáltatásoknak nézett elébe. Voltak ennek az időszaknak pillanatai, amikor kétségesnek tűnt, vajon elég erős lesz-e az istváni építmény, hogy a lerombolására szervezkedő erők támadásainak ellenálljon, minthogy a támadások igen széles fronton folytak, részint a legmagasabb körökből (a királlyá tett Aba Sámueltől) indultak ki, részint a néptömegek kezdeményezték azokat (a pogánylázadások révén). A mélypont kétségtelenül az 1041-1046 közti fél évtized volt, amikor gyors egymásutánban Aba Sámuel pogány restaurációs kísérlete, majd a Vata vezette pogány mozgalom rázkódtatta meg az országot. A mélypontról 1046-ban, illetve az azt közvetlenül követő években történt elmozdulás, amikor I. András leverte a pogánylázadást. Neki pedig, az István által megvakított és megsüketített, azaz uralkodásra alkalmatlanná tett Vazul fiának, akit az első király külországi száműzetésbe kényszerített, több oka lett volna az istváni hagyománnyal való szembefordulásra, semmint annak felkarolására. Ő azonban mind apja, mind saját maga személyes sérelmeit háttérbe szorította, és - mint a namuri feljegyzésben olvashatjuk - „hamarosan hatalomra kerülése után elődjének [Istvánnak] ékszereit, királyi felszerelését kerestette", azaz saját uralmát szorosan Istvánéhoz kívánta kötni. Erre más magyarázatot aligha találhatunk, mint azt, hogy a Magyarországról pogányként kényszerűen távozó András külországi megkeresztelkedését követően másfél évtized alatt oly szorosan kötődött új hitéhez, hogy azért tűzön-vízen át hajlandó volt kiáll51
