Halmágyi Pál szerk.: Az államalaítókról 2000-ben. A VII. Honvéd Emléknap és a Levéltári Napok makói előadásai. A Makói Múzeum Füzetei 98. (Makó, 2001)

Kristó Gyula: Szent István a kortársak között és a hagyományban

KRISTÓ GYULA Szent István a kortársak között és a hagyományban Ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy miként ítélték meg Szent István király alakját a kortársak, valamint a közeli utókor, sajátos forráshelyzettel találjuk szembe magunkat. Az uralkodó alakjáról annak életében egyetlen olyan magyarországi írott emlék sem maradt fenn (hihetőleg nem is készült), amely független lenne Istvántól. Az István-kor alapvető fontosságú kútfői (az oklevelek, a törvények és az Intelmek) mind-mind Ist­ván akaratát, véleményét tükrözik és nem kortársaiét. Ugyancsak évtizedeket kell még várni István halálát követően is ahhoz, hogy hazai megítéléseket olvashassunk első királyunkról. Ez azt jelenti, hogy amikor kortársi vagy közel kortársi vélemények után nyomozunk, figyelmünket a külországi iratok felé kell fordítanunk. Ez a forráshelyzet azonban - mint alább kiderül - végső fokon nem teszi lehetetlenné, hogy eleve le­mondjunk annak megismeréséről, miként ítélték meg Istvánt all. századi Magyaror­szágon. Előbb azonban az idegen forrásanyagot tekintsük át! István életében (tehát 1038 előtt) öt külföldi forrásban találunk az uralkodóra vo­natkozóan értékelést, illetve olyan tényközlést, ami véleményalkotásként is felfogható. Fulbert chartres-i püspök „a Legfőbb Király [Krisztus] újonnan örökbe fogadott és dicső­séges sarjának" nevezte Istvánt, amivel megkeresztelkedésére, a krisztusi nyájhoz való csatlakozására utalt, és felhatalmazta földijét, a Magyarországra szakadt Bonifert pécsi püspököt, hogy mondja el Istvánnak: ő és püspökségének minden közössége, a kanono­kok és a szerzetesek imádkoznak érte. Thietmar merseburgi püspök - aki egyetlenként hagyományozott ránk rövid kortársi híradást István koronanyeréséről -, miközben Gézát, István apját „igencsak kegyetlennek" minősítette, Istvánról ezzel szemben ekként nyilat­kozott: „Sohasem hallottam még másról, aki ennyire kímélte volna a legyőzötteket". Nem nehéz ebben észrevenni a keresztényi irgalom erényét. Hasonló cseng vissza Berno reichenaui apát közlésében, aki köszönetet mondott Istvánnak azért, amiéit emberséggel bánt kolostora Jeruzsálembe tartó szerzeteseivel, bőkezűséget és szelídséget tanúsított irányukban. Berno „a szent egyház tagjának" nevezte Istvánt, ünnepi miséket tartott az ő és felesége, Gizella lelki üdvéért, és mindkettőjük nevét bevezette az Élet Könyvébe, ahová csakis a hitben jelesek kerülhettek be. Odilo clunyi apát Istvánhoz írott levelében ezt írta: „hogy lelketekben az isteni vallás tisztelete iránt mekkora szenvedély áradozik, miként szinte az egész világ, úgy a leginkább azok tanúsítják rólatok a leghűségesebben, akik az isteni sírtól térnek vissza. Ezt mi magunk is igen bőségesen megtapasztaltuk, amikor méltóknak találtattunk fogadni hírnökeiteket". Végül chabannes-i Adémar francia szerzetes arról számolt be, hogy István Fekete Magyarországot „az igazság hitére", azaz a keresztény hitre téritette. További öt külföldi forrás szólt kevéssel 1038-at követően István alakjáról. Wipo, a német udvari kápolna papja István mély vallásos meggyőződésére vet fényt: amikor II. Konrád császár 1030-ban megtámadta Magyarországot, István "az Úrtól kért sürget­ve védelmet, miután egész országában könyörgést és böjtölést rendelt el". Rodulf Glaber francia szerzetes azt emelte ki, hogy a magyar uralkodó a szentföldi zarándoko­kat testvéreiként fogadta, és bőkezűen megajándékozta őket. Úgy ítélte meg, Istvánt méltán tekintették a legkeresztényebbnek. A Hildesheimi Évkönyv egy másik kárpát­medencei térség, Gyula király országa, azaz Erdély keresztény hitre térítését kapcsolta 50

Next

/
Thumbnails
Contents