Halmágyi Pál szerk.: Az államalaítókról 2000-ben. A VII. Honvéd Emléknap és a Levéltári Napok makói előadásai. A Makói Múzeum Füzetei 98. (Makó, 2001)

Fodor István: Az államalapítás korának hadserege

rendelkezik, ami az ellenség sisakjának átütésére szolgált. A széles, alul meghosszabbított pengén kerek lyukat ütöttek, ami e fegyverfajta viselésének módjáról árulkodik. A baltafejre ugyanis bőr védőhuzatot húztak, amelyet a megfelelő helyen árral átlyukasztottak s ide fűzték be azt a fűggesztőíjat, amellyel a baltát a nyeregkápához erősítették. Meglepő, hogy 10. századi sírjaikban eddig csupán egy-két esetben leltek régészeink lándzsát, pedig a könnyűlovasság egészen a 20. századig mindenütt használta e fegyvert, s az írott források a honfoglaló lovasoknál is említik azokat. Kutatóink már rég arra gyanakodnak, hogy e fegyverfajtát valamilyen különleges ok miatt nem tették a sírba az elhunytak mellé. Leginkább arra gondoltak, hogy sírjelként használták a lándzsákat, amire a késői középkorból számos példa van. (Történeti hűségű tehát Arany János szép balladájában a Szondy György sírhalmán álló „lobogós hadi kopja") Az utóbbi időben olyan néprajzi és régészei adatokra bukkantam, amelyek a korábbinál nagyobb bizonyító erővel támasztják alá e feltevést. Az előkerült néhány honfoglalás kori lándzsa alapján arra következtethetünk, hogy honfoglalóink kezében e fegyver alakja nem különbözött a keleten általános típustól: hosszú nyelén a pikáéhoz hasonló, kisméretű, levél alakú, köpűs vashegy volt. A 10. század végén azonban nyugatról a magyar lovasságnál is elterjed az akkor már rég használt, frank típusú, ún. szárnyas lándzsa. A régészeti leielet mellett elterjedtségüket az is igazolja, hogy az 1031-ben készült koronázási paláston ilyen lándzsát tart kezében Szent István, s ugyanez a lándzsatípus jelenik meg legkorábbi, LANCEA REGIS feliratú pénzeinken is. A fegyverzet mellett nem maradt változatlan a lószerszámzat sem. Legfontosabb a kengyelek alakjának módosulása. A 10. század közepe után a korábban általános, körte alakú és kerekded, a puhatalpú csizmához idomuló, ívelt talpú kengyelforma mellett (12. kép 1) megjelennek a vaskosabb, gombos szárú (12. kép 2), valamint a nyugati és északi típusú - már egyenes talpalójú - villásszárú kengyelek. A korábbi, gyakran lapos szárú kengyelek legszebb példányait ezüst, vagy aranyozott ezüstlemezberakással díszítették (Rakmaz-Strázsadomb, Beregszász, Balkány, Oros, Püspökladány, Sárrétudvari, Tiszacsoma, ismeretlen lelőhelyű példányok) ezzel szemben a zömök szárú új típusokat többnyire ezüst- vagy rézhuzallal tausírozták (Muszka, Nyíregyháza, Körösszegapáti, Püspökladány, Sárrétudvari, Hejce, vagy a képen látható pincehelyi példány). Az új típusú fegyverzet hazai elterjedésének történetét nem nehéz magunk elé idéznünk. A seregét modernizáló uralkodó idegen zsoldosokat hívott országába, akik magukkal hozták fegyvereiket és felszerelésüket, majd később ezek mintájára a hazai fegyverkovácsok is készítettek akkor modernebbnek számító, ilyen típusú fegyvereket. A magyar fegyverzet fejlődésének útját azonban legfeljebb csak az 1010-1020 közötti időszakig követhetjük nyomon a régészet módszereivel. Ekkoriban ugyanis megszűnt az a pogány temetkezési mód, amikor az elhunytak mellé helyezték feltorozott hátaslovuk maradványait s fegyvereit. Mint említettük, a fejedelmi és királyi sereg soraiban nem csupán magyar harcosok szolgáltak, hanem számosan azok közül, akik ezidőtájt érkeztek az országba a keresztény hit terjesztésére és az uralkodó támogatására. Elsősorban nyugatról, német földről jöttek, mint Hont és Pázmány lovagok, de jöttek északról és keletről is, főképpen oroszföldről. Ott is ekkoriban szilárdult meg a kijevi állam, a Kijevi Rusz. A rusz szó eredetileg a skandináv vikingeket, más néven varégokat jelölte, akik a Baltikumtól 24