Halmágyi Pál szerk.: Az államalaítókról 2000-ben. A VII. Honvéd Emléknap és a Levéltári Napok makói előadásai. A Makói Múzeum Füzetei 98. (Makó, 2001)
Fodor István: Az államalapítás korának hadserege
A nomád hadsereg legütőképesebb része - magától értetődően - a lovasság volt. A gyorsan mozgó lovasok kezében pedig a reflexíj volt a legfélelmetesebb fegyver már a szkíták óta. íjaik és egyéb fegyvereik állandóan tökéletesedtek, a lovaglás is nagyot fejlődött. A szkíták használta egyszerű párnagyereg helyett a hunok már a mai pásztornyereghez hasonló fanyerget használtak, az avarok korában pedig megjelent a lovasnak nagyobb mozgékonyságot biztosító vaskengyel. A honfoglaló magyar harcosok kezében a nehéz avar típusú íjak helyett könnyebb, gyakoribb „tüzelést" lehetővé tevő íjak voltak. Az inakkal és szarulemezekkel megerősített íjkarokra csak ritkán erősítettek csontlemezeket, helyettük általában rugalmas tiszafát alkalmaztak, amelyek ritkábban törtek el. Korábban a kutatók úgy vélekedtek, hogy az íjat a lovasok leszerelt állapotban hordták a bőrből készül íjtartó tegezben, amelynek szerkezetét László Gyula ismerte fel. Újabban azonban Révész László a karosi temetőben megfigyelte az ún. készenléti íjtegezt is, amelyben felajzott állapotában hordták az íjat. Az oroszföldi leletek alapján ma már az is kétségtelen, hogy ez az íjtegezfajta keleten az egész steppevidéken általános volt ebben a korban. Csakhogy ott a tegez fuggesztőfulét nem fémből, hanem csontból készítették, s keleten eddig még nem ismerünk a karosi, eprejeskei és bodrogszerdahelyi tegezekkel azonosan díszített példányokat. Keleten főként a későbbi századokban - csupán a tegez középső részére helyezett fémkorong szolgált díszül. A túlnyomórészt rombusz alakú vas nyílcsúcsok mellett másfajta alakúak is gyakorta kerülnek elő honfoglalóink sírjaiból: a vadászathoz használatos ún. fecskefark alakúak, széles, ívelt vágóélűek, s olyanok is, amelyek testén középütt rombusz alakú kivágás van. Ez utóbbiak gyújtónyilak voltak, a kivágott részbe illesztették be a tüzes csóvát. (Nógrádsáp, Sárrétudvari.) Bizonyára a kalandozó hadjáratokban részt vett lovas íjászok használtak keskeny, néha tüformájú nyílcsúcsokat a nyugati és bizánci páncélos lovasok és gyalogosok ellen. Az íjtartó tegez alakjáról az utóbbi időben számos új elképzelés született. A zömmel bőrből, néha nyírfakéregből készült íjtartó tegez testét, alját és száját általában vaspálcákkal és szalagokkal merevítették. László Gyula még úgy vélte, hogy e tegeznek - csakúgy, mint az avar korban - lecsapható fedele volt. Dienes István a magyarhomorogi és az orosházi lelet alapján igazolta először, hogy a tegez csont fedele rögzített volt. A későbbi leletek tovább árnyalták a képet. (Hódmezővásárhely, Karos, Sárrétudvari.) Mára végképp beigazolódott, hogy a csontból, vagy vasból készült tegezfedelet az oldalsó merevítőhöz rögzítették. A jászapáti lelet azonban azt is igazolta, hogy nálunk is voltak falécekkel és csontlemezekkel merevített, fa- és csont fúggesztőfúlekkel ellátott tegezek, amilyeneket keletről ismerünk. Kelet-Európából és általában az eurázsiai steppékről ma már jól ismerjük mind a vasmind a fa- és csontmerevítéses tegezeink párhuzamait. A fegyverzet fejlődése ugyanis az óriási steppevidékeken általános törvényszerűségeket követett, az új fegyverfajták (az akkori fegyverzeti „innovációk") meglepő gyorsasággal terjedtek el széltében e területen. Nincs tehát semmi okunk feltételezni, hogy a miéinkhez hasonló vasmerevítéses tegezek keleten csak ősmagyar sírból kerülhetnek elő. A közelharc legfontosabb fegyvere a szép formájú, ívelt pengéjű szablya volt, amelynek markolata kissé az él felé hajlott. Az egyélű fegyver a penge alsó harmadán kétélű volt. A szablya alkalmas volt szúrásra s vágásra is, amikor a lovas nyergéből felemelkedve sújt le ellenfelére. Nyergéből kihajolva pedig a fokéllel felhasíthatta ellenfele lovának hasát. 18
