Halmágyi Pál szerk.: Az államalaítókról 2000-ben. A VII. Honvéd Emléknap és a Levéltári Napok makói előadásai. A Makói Múzeum Füzetei 98. (Makó, 2001)

Fodor István: Az államalapítás korának hadserege

FODOR ISTVÁN Az államalapítás korának hadserege A honfoglaló magyarságot a korabeli írott források nomád népként láttatják, s az eurázsiai pusztaságok többi pásztornépéhez hasonlóan jellemzik őket. Különös figyelmet érdemel azonban az a híradás, amely Dzsajháni bokharai tudós 920 körül keletkezett munkájából származik s a 870-es évek állapotát rögzíti. Itt a magyaroktól azt írja, hogy nomád pásztorok, de „sok szántóföldjük van". Nyilván ezzel kívánta jelezni elődeink és a steppe többi pásztornépe közötti különbséget. A nyelvtörténeti adatok (nyelvük honfoglalás előtt bolgár-török jövevényszavai) és a régészeti megfigyelések egyértelművé teszik, hogy a keleti - levédiai és etelközi - szállásokon élő magyarság a 9. században valójában nem nomád, hanem félnomád életmódot folytatott: a népesség egy része már nem vonult évente állataival a téli és nyári szállás között, hanem állandóan a téli szálláson maradt és zömmel földműveléssel foglalkozott. A 8-9. században ugyanis a kázár kagán fegyveres ereje viszonylagos békét teremtet a Don-Donyec vidékén, s itt a lakosság szegényebb része, akiknek nem volt elegendő, a megélhetésüket biztosító állatállománya, a nehezebb, de jövedelmezőbb szántó-vető életmódra tért át, földműves falvakká változtatván a korábbi nomád téli szállásokat. E korábbi földműves hagyományokkal rendelkező népességnek nagy szerepe volt abban, hogy 895 után a kárpátmedencei új hazában - ahol a természetföldrajzi viszonyok amúgy sem alkalmasak a keleti típusú nomadizálásra - a megtelepedés folyamata felgyorsult s mintegy száz esztendő alatt a megtelepült falvak egész hálózata jött létre, ami az európai típusú keresztény magyar állam legfontosabb gazdasági előfeltétele volt. A honfoglalás idején azonban a magyar társadalom gerincét a nomád közösségek alkották, nomád típusú elit uralkodott, keleti típusú volt a kazár hatásra és kazár mintára létesült félnomád típusú államalakulat, a kettős fejedelemség intézménye is. És nomád típusú volt természetesen a hadsereg, annak hadi taktikája és fegyverzete is. A nomád közösségek legfőbb létalapja az állatállomány, amelynek elvesztése mindig tragikus következményekkel járt. Az állatállományt nem csupán a kedvezőtlen időjárás - a túlságosan száraz nyarak és a szokatlanul zord telek - veszélyeztette, hanem a fegyveres támadás is. Az erősebb ellenség ugyanis egyszerűen elhajthatta a legyőzöttek állatait, akikre aztán az éhhalál, vagy a szolgaság várt, esetleg azt a megoldást választhatták, hogy a náluknál gyengébb pásztorközösségek állatállományával kárpótolják magukat. Ezért volt elemi érdeke minden pásztornépnek, hogy állandóan ütőképes, harcrakész katonai erővel rendelkezzék. Az előkelők fegyveres kísérete bármikor mobilizálható volt, de szükség esetén mindenki részt vett a harcban, az épkézláb férfiak mellett a még hajadon fiatal nők is. Innen ered az antik szerzők ún. amazon legendája, akik a nomád szarmaták amazon seregéről írnak. A nomádokról tudósító szerzők minduntalan hangsúlyozzák, hogy ezek állandóan gyakorolják magukat a lovaglásban, nyíllövésben és egyéb harci játékokban, ráadásul nem csak a fiatal férfiak, hanem a nők is. Az említett kényszerből fakad tehát a nomádok különleges „harciassága", fegyvereseiknek a lakosság létszámához viszonyított nagy száma. Természetes, hogy az állatvagyon védelmére létrejött „véderőt" zsákmányszerzésre, hódító hadjáratokra is igénybe vették, így alakultak ki a hatalmas kiterjedésű steppei birodalmak. 17