Halmágyi Pál szerk.: V. és VI. Honvéd emléknap Makón. A szabadságharc 150. évfordulója 1998–1999. A Makói Múzeum Füzetei 95. (Makó, 2000)

Pelyach István: Gondolatok a nemzetiségi kérdés 1848-49-es megítéléséről és a magyar-szerb viszonyról

Pelyach István Gondolatok a nemzetiségi kérdés 1848/49-es megítéléséről és a magyar-szerb viszonyról Az elmúlt közel 150 évben könyvtárnyi irodalom született az 1848/49-es forradalom és szabadságharc történetéről. Számos visszaemlékező, memoáríró, publicista és történész elemezte, értékelte a „nagy év" történéseit, politikatörténeti, hadtörténeti kérdéseit. Az eseményeket nyomon követve szinte mindenki törvényszerűen jutott el az utolsó hetek, napok történéseihez, s kezdte el keresni, kutatni a gyászos vég okait. Figyelemre méltó és tanulságos is egyben a munkák többségének ezzel kapcsolatos okfejtése. Az első dolog, ami szembetűnik, hogy kevés kivételtől eltekintve, szinte mindenki a szabadságharc bukásáról beszél és ír. A „bukás" pedig magában hordozza a belső széthúzás, egyet nem értés, meghasonlás lehetőségét, sőt végső soron az árulás tényét is. S valóban, a munkák többségében a „bukás" okaiként két tényezőt mindig megemlítenek: az egyik Görgei árulása — az utóbbi évtizedben szerencsére egyre kevesebb történeti értekezésben bukkan fel ez az „érv" —, a másik pedig a magyar országgyűlés és kormányzat elhibázott nemzetiségi politikája. Eszerint a reformkor magyar liberális nemessége, 1848/49-ben pedig a Batthyány-kormány, az Országos Honvédelmi Bizottmány, illetve a Szemere kabinet túl szűklátókörűén közelített a Magyarországon élő etnikumokhoz, nem ismerte fel a nemzetiségi kérdés /lét/fontosságát, túlságosan is mereven értelmezte az „egy állam, egy politikai nemzet" koncepcióját. Márpedig Magyarországon, Szent István államában a múlt század közepén a lakosság több mint 50%-a nem volt magyar anyanyelvű. Ráadásul a létszámukban legnagyobb etnikumok — horvátok, szerbek, románok és szlovákok — nemzeti törekvéseikben komoly fejlődésen estek át a század első felében, követeléseik sok esetben összecsengtek a magyar reformerek törekvéseivel. Nyelvüket, kultúrájukat védve és őrizve akarták nemzeti identitásukat fenntartani, s ezzel párhuzamosan politikai jogokat is igényeltek. A történeti szakirodalom által kialakított, s a köztudatban többé-kevésbé általánosan elfogadott vélemény szerint ezeket az igényeket a magyar politikai vezetés jogtalannak tartván mereven elutasította, s ezáltal eleve kizárta annak a lehetőségét, hogy 1848 tavaszán megnyerje a nemzetiségeket a polgári átalakulás s jogkiterjesztés embertpróbáló feladatához, majd 1848 őszétől az önvédelmi harchoz Béccsel szemben. Sőt — folytatódik az érvelés — szűklátókörű politikájával a magyar törvényhozó és végrehajtó hatalom a konzervatív Habsburg politika karjaiba taszította, kényszerítette a szerbeket, horvátokat, románokat, stb. Úgy vélem ezt a történelmi érvelést két oldalról, két megközelítésben tanulságos a tények ismeretében újragondolni. Egyrészt rövid kitekintéssel vessünk arról számot, hogy a 19. század első felének Európájában hogyan kezelték a kisebbségek ügyeit, milyen jogokban részesítették őket. Helyzetképünk azért lehet tanulságos, mert ebből kiderül, hogy Kossuthék előtt milyen példák lebeghettek, ha figyelő tekintetüket a 29