Halmágyi Pál szerk.: V. és VI. Honvéd emléknap Makón. A szabadságharc 150. évfordulója 1998–1999. A Makói Múzeum Füzetei 95. (Makó, 2000)

Pelyach István: Gondolatok a nemzetiségi kérdés 1848-49-es megítéléséről és a magyar-szerb viszonyról

birodalom határain túlra vetették, s követhető/követendő mintákat kerestek. Másrészt vizsgáljuk meg, hogy a magyarországi nemzetiségi mozgalmak milyen erőket kötöttek le 1848/49-ben, valójában milyen erőkkel küzdöttek ellenünk, esetleg kimutatható-e, hogy jelentős számban mellettünk, magyar oldalon is harcoltak? Nyugat-Európa országainak többségében nem is ismerték el a nemzetiségi kérdés létezését. A népszámlálások alkalmával például fel sem merült, hogy a nemzeti hovatartozás felől érdeklődjenek. Ennek ellenére az államalkotó, legerősebb nemzet nevében a hatalmat gyakorló államhatalomnak ki kellett dolgozni valamilyen nemzetiségi politikát. Nagy-Britanniában a lakosságnak körülbelül egyharmada Írországban, Skóciában és Walesben élt. Ezeket a „tartományokat" uniós kapcsolat fűzte ugyan Angliához, de különállásuknak minden intézményét felszámolták. Nem volt parlamentjük, csak meghatározott számú képviselőjük vehetett részt a központi parlamentben. Egyházi életüket is központosították, az ír anglikán egyház összefonódott az állammal, a walesieket a canterbury érsek alá rendelték, a skót prespiteriánusok őrizhették meg csak viszonylagos önállóságukat. A közigazgatás és a kormányzat nyelve kizárólag az angol volt, s mindenhol az angol nyelvű oktatást részesítették előnyben. Írországban az ír parasztokat megfosztották földjeiktől, lakóhelyeikről elkergették őket, s a katolikus íreket kizárták minden politikai és állampolgári jog gyakorlásából, hivatalviselésüket törvényben tiltották meg. A központosító törekvések a 19. század első felében tovább erősödtek: a kormányon belül megszüntették a skót tanácsadói tisztséget is, az ír katolikusok választójogát megvonták, az ír önállóságért harcoló féni mozgalom ellen pedig kegyetlenül felléptek, a vezetőket és az elfogott résztvevőket gondolkodás nélkül küldték az akasztófára vagy hosszú börtönbüntetésre. A Franciaországban élő nemzetiségek sorsának alakulása is tanulságos. Tanulságos azért is, mert itt az összlakosságnak mindösszesen kb. 5%-a csak a nem francia, ilyen alacsony lélekszám mellett tehát elvárható lenne, hogy az óriási túlsúllyal rendelkező államalkotó nemzet toleráns legyen a kisebbségekkel szemben. Figyelemre méltó azonban az, hogy a nemzetiségi területek, Bretagne, Elzász és Korzika a polgári forradalomig megőrizték különállásuk, autonómiájuk legfontosabb elemeit. Habár I. Ferenc francia király már 1538-ban a központosítás jegyében a franciát nyilvánította államnyelvvé, de a gyakorlatban ez nem jelentette a kisebbségi nyelvek, kultúrák erőszakos elfojtását. Az államnyelv mellett szabadon fejlődtek a különböző dialektusok és nyelvek, az állam nem erőltette a nyelvi uniformizálást. A tartományok, így Bretagne is pl. saját rendi gyűléssel bírt, s a központi hatalom intézkedései csak akkor voltak hatályosak, ha a helyi parlament beiktatta azokat. Drasztikus változást ebben a „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség" hármas jelszavát zászlajára tűző polgári forradalom hozott. Új közigazgatási rendszert, egységes megyerendszert vezettek be, szorgalmazták a francia nyelv általánossá tételét már az 1791-es alkotmányban. Lényegesen radikálisabb volt ennél az 1793-as alkotmány, amelyben a központosítás élharcosai, a jakobinusok keményen felléptek minden másság, különállás ellen, s kiépítették a főváros, Párizs diktatúráját a vidék fölött. A nyelvi uniformizálás jegyében betiltottak minden más nyelvet, s ezt közigazgatási rendeletekkel, ill. iskolatörvényekkel tették teljessé. Igaz, ezeknek az intézkedéseknek elsősorban nem nemzeti tartalmuk volt a meghatározó, 30