Halmágyi Pál szerk.: Mályusz Elemér emlékezete 1898–1989. A Makói Múzeum Füzetei 92. (Makó, 1999)
Mályusz Miklós: A Mályusz család
geinkkel csak módjával voltunk képesek és hajlandók teljesíteni. Egész kicsi korunk óta tudtuk, hogy ha a fejünk tetejére állunk is, akkor se fogjuk soha az ő szintjét elérni — tehát nem is nagyon próbáltuk. Apám, aki önmagával szemben is rendkívül kritikus volt, tudta, hogy nincs pedagógiai érzéke. Két fia nevelését ezért teljes egészében Anyánkra hagyta, aki jó tanárnak bizonyult. Ebből következett, hogy mi, gyerekek, Apánkat nem láttuk nagyon gyakran. De ha láttuk, akkor nem volt kétséges, ő a családban a vezérfarkas, hogy egy modern etológiai fogalommal jellemezzem a helyzetet. Kettőnk, az apa és idősebbik fia viszonyában négy időszakot különböztetnék meg. Az első szakaszt tudatom nyiladozásától, tehát kb. 1939-től a háború végéig számítom. A második korszak 1945-től 1954-ig tartott, a harmadik egyetemi tanulmányaim 1960ban történt befejezéséig, a negyedik Apám élete végéig. Az első időszak teljesen felhőtlen volt. Soha komolyan meg se szidott. Hogy nem szerettem olyan intenzíven, mint Anyámat, vagy imádott anyai nagybátyámat, az azért volt, mert ritkán láttam, s noha hajlandó volt néha-néha játszani velem, amit jó néven vettem tőle, ám bajuszt hordott és ezért nem szerettem, ha megcsókolt. Az elemi iskolában követtem el ugyan egy-két stiklit, amiért ő kötelességszerűen megfeddett, de látszott rajta, hogy inkább szórakozik a dolgon, mintsem hogy mérgelődne. Ebben az időben, elmondhatom, nekem is, mint mindannyiunknak úri dolgunk volt a híresen szép Batthyány utcai lakásban, ahol a családi béke legfontosabb kelléke: az (n + 1) megvolt. Magyarul: eggyel több szobánk volt, (még a cselédszobát leszámítva is), mint ahányan voltunk családtagok. Anyánkon kívül cseléd és kisasszony vigyázott ránk; a háború menete minket gyerekeket nem izgatott különösebben. Ha Apám szemináriumával kirándulni ment, magával vitt minket, Anyámat és engem is, így elmondhatom, hogy már kisgyerekkoromban vendége voltam a veszprémi püspöknek, valamint a zirci és pannonhalmi apátnak. Nos, ez a világ 1944-1945 telén összeomlott és vele rombadőlt a felhőtlen gyermekkor is. Az ostromot Apám a Horánszky utcai ciszterci rendházban, Anyám és mi a Sacré Coeurben, a Mikszáth Kálmán téren vészeltük át. Amikor a család ismét visszaköltözött a Batthyány utcába, nemhogy (n + 1) nem volt, de még (n-2) is éppen hogy csak jutott — társbérletté alakultunk. Apámtól elvették katedráját, nyugdíjazták. De amint a kommunisták is célszerűnek tartották, hogy Mályusz Elemér továbbra is kutathasson, úgy mi is tudtuk, hogy ezért nekünk is tennünk kell valamit, s mert Apámnak külön szoba kellett ahhoz, hogy nyugodtan tudjon dolgozni, mi többiek, összehúzódzkodtunk. Ily módon Apámnak tulajdonképpen már 1946 óta megvoltak a munkalehetőségei, sőt, miután már egyetemi előadásokat se kellett tartania többé, ezek még javultak is. Pláne, ha hozzávesszük, hogy okos ember lévén, 1945 tavaszán, amikor az infláció belendült, minden összegyűjtött pénzét könyvekbe fektette, akkor összevásárolta rövidlátóbb kollégáitól mindazon könyveket, amelyek addig hiányoztak könyvtárából, s amelyekre szert tehetett. A következő több mint negyven év során nem kellett állandóan könyvtárakba járnia: majd minden forrásmű, amire szüksége volt, megvolt neki. Óriási könyvtára gyarapodott tehát és szép bútorgyűjteménye is megmaradt, de Apám hangulata hosszú évekre elromlott. Nyugdíja kemény 840 Ft-ot tett ki. Ehhez keresett — mint az Evangélikus Egyetemes Egyház levéltárosa — Ordas püspök és 8
