Halmágyi Pál szerk.: Mályusz Elemér emlékezete 1898–1989. A Makói Múzeum Füzetei 92. (Makó, 1999)

Mályusz Miklós: A Mályusz család

hivatali utódai jóvoltából további négyszázat. Annyit kapott forintban, amennyit azelőtt pengőben keresett. Velünk, gyerekeivel ekkor kimondottan rosszul bánt, Anyám sokat betegeskedett, és akkor neki kellett minket ellátnia, ami nagyon nehezére eshetett. Gyakran és olykor ok nélkül elvert, büntetett minket, különösen engem, és sohase dicsért meg. Mint fiziológus ma már tudom, hogy mi mehetett ekkor végbe agya limbikus rendszerében, de ezt gyerekkori énem nem tudta. Ebben az időszakban viszonyunk kimondottan hideg volt, ha lehetett, elkerültem őt. Legjobban a minden hétvégén kötelező, általa nagymiseként celebrált, tüzelőért való kollektív menést utáltam. Ez az utálat máig megmaradt: amikor kiéli házunkat megvettük, az építész megkérdezte, hogy milyen kandallót szeretnénk a nappaliba. Válaszom villámgyors és ellentmondást nem tűrő volt: semmilyet. Nálam a fűtés gombnyomásra működik! 1950-1952 között nemcsak az ország jutott mélypontra, mi is. Ki nem telepítettek minket, ettől Apám jóindulatú tisztelői, akiknek ez hatalmukban állt, valamint a lehetetlen társbérlet megkíméltek minket. De ez idő óta tudom, mi az, permanensen félni. Félelmem akkor érte el csúcspontját, amikor Apám az utcán egy szóbeli összekoccanás során egy pimasz frátert felpofozott és az illető azt üvöltözte, hogy ő Rákosi elvtárs titkára, és mi majd meglátjuk... Egy éjjel járt is nálunk az ÁVÓ, de nem vitték el Apámat. A pofonért hatvan forint bírságot fizetett önbíráskodás miatt. 1954 az ún. „új kormányprogram" éve volt. Nagy Imre sokat változtatott életünkön. A már korábban megindított Zsigmond-kori oklevéltár ekkor kezdett pénzt hozni, s így nemcsak Apám számára biztosította a halhatatlanságot, a mi mindennapi életünkön is sokat javított. Apámnak rengeteget kellett a pénzért dolgoznia. Néha még az én segítségemet is igénybe vette, pl. összeolvasáshoz. Nemszeretem munka volt, de mi hálásak voltunk Zsigmond királynak e későn kinyilatkoztatott kegyéért. Idővel Zsigmond majdhogynem családtagnak számított nálunk. Apámat időközben reaktiválták, megadták neki az akadémiai doktori címet is, ami persze előnyökkel járt. Én leérettségiztem, s miután kaptam egy ösztöndíjat Leningrádba, ezzel anyagilag majdnem teljesen önálló lettem. Ez a tény és az, hogy orvostanhallgatóként szaktudásra tettem szert egy olyan pályán, amihez ő semmit se értett, nagyot javított kettőnk viszonyán. Felnőttek közötti, részemről mindig tiszteletteljes barátság azonban csak akkor alakult ki közöttünk, amikor én már végeztem, és jó állásba, jó főnökhöz kerülvén látható volt, hogy „sínen vagyok". Elutazásom Burmába 1965-ben nagyon elszomorította — nem volt benne biztos, viszontlát-e még minket ebben az életben, noha én nem mondtam meg neki, hogy Burma számomra csak ugródeszka, ahonnan kiindulva Nyugaton kívánom majd folytatni pályámat. A nemzetközi helyzet azonban ekkor már nem fokozódott, így 1972-ben, majd újra 1973-ban s 1978 óta minden évben találkozhattunk. Először Olaszországban és Jugoszláviában, majd miután „büdösállatból" „idegenbe szakadt hazánkfiává" vedlettem, Pesten is, eleinte évente egyszer, később többször is. — Feleségemmel szemben mindig gentlemanként viselkedett, de nem nagyon tudta hova tenni. Véleménye róla akkor változott meg gyökeresen, amikor 1964 karácsony másnapján súlyos szívinfarktust kapott, amibe, ha nejem nincs, bizton belehalt volna. De ott volt, „the right person at the right time at the right place". Dr. Kerekes Gizella már akkor is kitűnő orvos volt, bátor is volt és 9