Halmágyi Pál szerk.: Mályusz Elemér emlékezete 1898–1989. A Makói Múzeum Füzetei 92. (Makó, 1999)

Blazovich László: A forrásfeltáró és oklevéltár készítő Mályusz Elemér

ható igényekkel őket kézbe vevő kutatókat. A Zsigmond-kori oklevéltár történetének egyik nagyon megszívlelendő tanulsága ez számomra. Az oklevelek regesztái magyar nyelven készülnek. A királyi oklevelek intitulatioja és a keltezés latin nyelven rövidítve szerepelnek, akárcsak a magyar fordításban nehezen visszaadható szövegrészek. A kötetekben egy-egy fontosabb, addig kiadatlan oklevél teljes latin szöveggel kerül közlésre. A határjárásokat kezdetben latinul, rövidítésekkel próbáltuk leírni, azonban rájöttünk, hogy felesleges, és csak a személyi és földrajzi neveket adjuk, azt is magyarul. Az egyes kötetek szerzői a regesztákat maguk készítik. Az országos levéltárban lévő segédletekből ritkán merítenek adatokat, nehogy bármiféle szerzői jogvita alakuljon ki az oklevéltár körül, illetve nehogy az elkészített regeszták befolyásolják és a könnyebbik út felé vigyék a kötetek összeállítóit. Rendelkezésükre áll viszont a számítógépes Dl. jegyzék és a Df. anyagról készült lista, ami módfelett megkönnyítette az oklevelek összegyűjtését, és segítségükkel gyorsan megállapíthatók a teljes és tartalmi átiratok, valamint a másolatok, amelyek felsorolása a regesztát követő jegyzetapparátusban szerepel a kancelláriai feljegyzések valamint a hátoldali megjegyzések, korabeli és későbbkori regeszták feltüntetésével. Itt kapnak helyet a kiadásokra, fordításokra és az átírt oklevelek regesztakötetekbeli kiadására vonatkozó utalások. A jegyzetapparátus segítségével sokszor egész oklevél-törzsek könnyen felgöngyölíthetőek, a kutatás „összkomfortossá" válik. A regeszták készítését a könyvészeti anyag felgyűjtése előzte meg. A forráskiadványokban és sorozatokban szereplő oklevelekről és regesztákról egy-két soros feljegyzések készültek. A nagy forráskiadványokban lévő szövegekről természetesen nem. Az első kötet tartalmazza a kiadások bibliográfiáját a rövidítésjegyzékkel. Mivel az egyes kötetek szerzői eddig legalábbis Szegeden dolgoztak, az eredeti oklevelek fényképmásolatait kapják meg az országos levéltárból levéltári kölcsönzés útján, amit a budai és szegedi levéltár munkatársai zavartalanul és gondosan bonyolítanak. Az egyes kötetek készítői a velük kapcsolatos munkafolyamatok mindegyikét maguk végzik. Mivel maga Mályusz Elemér állapította meg: „...mindenki, aki középkori oklevelekkel foglalkozik, tudja, hogy azokat hibátlanul lemásolni nem lehet s még kevésbé kivonatolni", az eddig megjelent műveket Engel Pál és Érszegi Géza lektorálta azok nagy hasznára. Az Anjou-kori oklevéltárban mintaképéhez hasonlítva az egyes regeszták az oklevelekből általában több adatot hordoznak, ám ennek mutatója részletezőbb. Mélyebbre megy az egyes tisztségviselők kiemelésében, nem egy tárgyszót tartalmaz. Az előbbi készítői ezt nem vállalták fel, mondván: mások helyett nem dolgoznak. A regesztákban lévő összes személy- és helynév viszont helyet kapott a mutatóban az összes névváltozat feltüntetésével. A méltóságnévsorok adatai pedig minden kötet végén egy, Géczi Lajos ötlete nyomán szerkesztett táblázatba foglalva szerepelnek. A középkori levéltári forrásokat regeszta formájában közzétevő gyűjtemények három fajtáját lehet megkülönböztetni. A történész szemléletmód és szándékok hívták életre a Zsigmond-kori és Anjou-kori oklevéltárakat. A diplomatikai szempontok erőteljes érvényesülése látszik a Szentpétery Imre által indított és Borsa Iván által befejezett Árpád-házi oklevelek kritikai jegyzéke kötetein, a jogászi szemlélet érvényesül 43