Halmágyi Pál szerk.: Mályusz Elemér emlékezete 1898–1989. A Makói Múzeum Füzetei 92. (Makó, 1999)
Blazovich László: A forrásfeltáró és oklevéltár készítő Mályusz Elemér
A kézirat helyzete azonban így sem volt megnyugtató. Végül Lukinich Imre elhatározván a félbe maradt forráskiadványok folytatását, a Zsigmond-kori oklevéltár folytatására Mályusz Elemért kérte fel, aki 1942-ben ismerkedett meg az anyaggal, és látott munkához, amelynek eredményeként készült regeszták azonban az Akadémia óvóhelyén a második világháború alatti bombázások idején elpusztultak. A munkát azonban folytatta, és 1950-ben döntés született a kiadásról. A kor 5 éves terv szemléletéből fakadóan úgy gondolták, hogy majd minden évben megjelenik 10 év anyaga, és egy tervidőszak alatt megoldják a Zsigmond-kor 50 éves időszaka okleveles anyagának kiadását. A folyó visszafordításokról és természetátalakításokról szőtt nagy álmok időszakában ez igazán nem tűnt megoldhatatlan feladatnak, ám végül kivitelezhetetlennek bizonyult, ami mai szemmel teljesen természetes. Végül 1951-ben megjelent az első kötet, amely 1387-től 1399-ig, 1956-ban a második kötet első fele, amely 1400-tól 1406-ig, és 1958-ban a második kötet második fele, amely 1407-től 1410-ig terjedően tartalmazza az okleveleket. Egyúttal Mályusz 1954-től hozzá fogott a harmadik kötet munkálataihoz. A regeszták készítésekor Fekete Nagy Antal volt segítségére. Mályusz Elemér mint egykori tanárának nagy tisztelője és ugyancsak a társadalom folyamatainak története iránt érdeklődő kutató a munkájában a Fejérpataky által kidolgozott alapelveket figyelembe véve dolgozott. Válogatta az általa közlésre érdemes okleveleket, és szelektált a közlésre kerülők tartalmában is. Mint leírja, kimaradtak az ügyvédvalló-, a perhalasztó-, és általában a nőági örökösök vagyonrészének átvételét leíró oklevelek. Számos olyan nagy ítéletlevelet is elhagyott, amelyet korszakában csak átírtak, vagy megerősítettek. Ezen oklevelek és a bennük szereplő adatok, mivel nem kerültek be oklevéltárába, többnyire kiesnek a kutatók látószögéből, pedig sokszor apró, de mégis fontos település- és családtörténeti híranyagot hordoznak. Hasonló a helyzet ama adatokkal, amelyek az oklevelek rövidítéseként hullottak ki a rostán, mint például az iktatásokon szerepelt királyi- és káptalani emberek, vagy a hatalmaskodásokban részt vett jobbágyok nevei. Ma már nem kell részletezni, hogy eme „adatok" elhagyása milyen kárt jelent a kutatás számára. A nagy ítéletlevelekből ugyancsak a helytakarékosságból következően és érdektelenség miatt a perek egyes szakaszai maradtak el, a közbeszóló ítéletek például, amely jogtörténeti kutatások felhasználására alkalmatlanná tette az oklevéltárat. Legtöbbször hiányoznak a szavatossági záradékok is. Felismerve e hiányosságot az első kötetek megjelenése után többen, pl. Kumorovitz L. Bernát, javasolták a kimaradt oklevelek listájának a közzétételét akár külön kötetben is. Mályusz Elemér 1954-ben az MTA Történettudományi Intézetének munkatársa lett. A bekövetkezett új helyzet új feladatokat is hozott magával. Részint a Thuróczykrónika kritikai kiadásának előkészítése, amelyet Kristó Gyulával végzett, részint a 10 kötetes Magyarország története Zsigmond-kori időszakának munkálatai kötötték le energiáit, és elkeserítette az, hogy az 1960-as stockholmi történész kongresszusra készült tanulmánykötetben az utolsó öt évről készült beszámolóban szó sem esett a Zsigmond-kori oklevéltárról. Az említett események miatt a munkával lassan haladt, újra 1973-ban kezdett lendületesen foglalkozni a témával. A regesztakészítés munkájába az 40
