Halmágyi Pál szerk.: Mályusz Elemér emlékezete 1898–1989. A Makói Múzeum Füzetei 92. (Makó, 1999)

Blazovich László: A forrásfeltáró és oklevéltár készítő Mályusz Elemér

időközben elhunyt Fekete Nagy Antal valamint Oszvald Ferenc és Baraczka István mellett előbb Engel Pál majd Fügedi Erik kapcsolódott be, igaz nem a III., hanem elsősorban a IV. kötetébe. 1978-ban Borsa Iván és Szent Györgyi Mária állt az ügy mellé munkájával. Az előbb említett két jeles történész kiválásával a feladat megoldása az utóbbi két kutatóra hárult. Mályusz megnyugvással vehette tudomásul, hogy az utána következő történészgenerációk meggyőződéssel folytatják munkáját: „A IV. kötet két összeállítója azzal, hogy vállalkoztak a munkára, s azt már végzik is, megnyugtatnak, hogy az a történészgeneráció, amelyhez tartoznak, helyesli és kívánatosnak tartja az oklevéltár befejezését. Részvételüket puszta udvariasságnál azért is merem többre értékelni, mert az oklevéltár előnyeit és hátrányait kutató és történetírói munkájukban ismételten mérlegelhették." — írja idézett beszámolójában. A munka végeredményben tovább folyt. Engel Pál felhívta a figyelmet a királyi emberek neveinek és más adatoknak a felvételére a regesztákba, hiszen fontos helyismereti és nemességtörténeti adatokat hordoznak. Mályusz az Engel-féle regesztákból nem is törölte nevüket. Borsa Iván, bár említett cikkében hangsúlyozta: „Az oklevélszelektálás tekintetében viszonylag kevéssé tértem el a Mályusz Elemér által kialakított módszertől és gyakorlattól, de minden esetben enyhítve az ő szigorúságát." Mindezeket az újításokat Mályusz a kollacionáláskor (a munkatársak által készített regeszta tartalmi és formai elemeinek összevetése az oklevél szövegével) figyelembe vette, nem húzta ki, ezzel helyes irányú továbblépés következett be a regesztakészítés szemléletében. A kimaradó adatokért ugyanis a regeszta köteteket forgató kutatók a legritkább esetben fognak kézbevenni olyan okleveleket, amelyek kevés adatot tartalmaznak, legyenek akár összegző munkák, akár helytörténeti feldolgozások készítői. A befektetett, jelentős anyagiakkal is járó sziszifuszi munka ugyanis nem biztos, hogy megéri a fáradozást, hiszen szalmakazalban kell a tűt ez esetben megkeresni. Mályusz Elemér halála után előbb Fügedi Erik, majd Engel Pál kiválása nyomán Borsa Iván irányításával és Hermann Zsuzsanna közreműködésével folyt a munka, amelynek eredményeként megjelent a III. (1411-1412), a IV. (1413-1414) és az V. (1415-1416) kötet, amelyek a mutatókat is tartalmazzák. Amint látható, egyúttal megváltozott a kötetek évköre. Immáron a III.-tói két év okleveles anyagát foglalja magába egy-egy kötet. Nyilván a rendelkezésre álló feldolgozott anyag évköre és mennyisége tette a változtatást szükségessé, egyúttal világosabbá vált a kronológiai előrehaladás és a kötetek számozása közötti összefüggés, valamint minden kötet tartalmazza oklevélanyagának mutatóját, ami a könnyebb kezelhetőséget teszi lehetővé. Mályusz Elemér nemcsak a Zsigmond-kori oklevéltár folytatását tartotta fontos célként szeme előtt, hanem a Thuróczy-krónika kritikai kiadásában együtt dolgozván Kristó Gyulával felvetette az Anjou-kori oklevéltár elkészítésének gondolatát, miután megismerte szerzőtársa kitűnő képességeit és hallatlan munkabírását. Úgy gondolta, a megvalósítás zálogát jelenti Kristó rendkívül kreatív egyénisége, szorgalma és szervező készsége. Egyúttal hangoztatta, hogy Az Árpád-házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke és a Zsigmond-kori oklevéltár által felölelt időszak közötti kort is fel kéne dolgozni, azaz a magyar középkor-történeti alapkutatások e két nagy pillére mellé a középsőt is meg kéne építeni. 41