Halmágyi Pál szerk.: Mályusz Elemér emlékezete 1898–1989. A Makói Múzeum Füzetei 92. (Makó, 1999)

Soós István: Az újkortörténész Mályusz Elemér

a vallási tolerancia megvalósításának gondolatát. Ebből pedig azt a következtetést vonta le, hogy „mélyreható különbség van a XVIII. századi bécsi valláspolitika és a XVII. századi erdélyi között. Ha a XVIII. század közepén Magyarországon nem érvényesült még a felvilágosodás és annak türelmi elve, akkor ez a tény most már nemcsak azt jelenti, hogy Magyarország elmaradt az európai, nyugati fejlődéstől, hanem azt is, hogy ellentétbe került saját fejlődésével, hogy lesüllyedt arról a magaslatról, amelyre önerejéből feljutott..."

2

4 Mályusz tanulmányát — saját bevallása szerint — az 1930-as évek magyar történésztársadalma, de főleg a katolikus humán értelmiség egyáltalában, értetlenséggel, sőt megütközéssel fogadta.

2

5 Azonban sziklaszilárdan kitartott álláspontja mellett. Olyannyira, hogy a következő évben „Magyar renaissance, magyar barokk" c. stúdiumában még nagyobb eréllyel és meggyőződéssel tett hitet a fenti gondolatok védelmében.*"

6 Műve ismételten a katolikus álláspontot képviselő Szekfű Gyula ellen irányult. Hasonló eszmetörténeti alapokról kiindulva, tanár- és tudóstársához hasonlóan, ő is mérvadónak tartotta a 19. század végi, 20. század eleji német világnézet-történet (a Geistesgeschichte) elveit a történetírásban, de Szekfűvel szemben hangsúlyozta, hogy a magyar történelem társadalom-gazdaság- és művelődéstörténetének vizsgálatát mindenképpen ki kellene egészíteni egy szociológiai jellegű megközelítéssel, ti. körültekintően és behatóan azt elemezni: hogyan vették át és ültették át magyar talajba az adott kor vezető magyar társadalmi rétegei a nyugati értékeket és kultúijavakat, továbbá miképp kerültek ezek le később az alsóbb néprétegekbe. Mályusz különösen Szekfű reneszánsz-felfogását, illetve értelmezését vette kritika alá. Mindenekelőtt tagadta, hogy a Nyugattal ellentétben Magyarországon már a 15. században tért hódított volna a reneszánsz. Ezt legfeljebb a 16. századról állíthatjuk, bár ez még ekkor sem kizárólagos hazánkban. Mályusz szerint Szekfű álláspontja a reneszánsz értelmezését és vizsgálatát illetően azért is elhibázott, mivel Jakob Burckhardt reneszánsz-felfogását követi, jóllehet ez akkor már túlhaladott volt, köszönhetően Huizinga újszerű kutatásainak. A periodizáción túlmenően furcsának és tarthatatlannak tartotta Mályusz Szekfűnek azt a teóriáját, mely szerint a reneszánsz és a barokk kor között Magyarországra társadalmi-művelődéstörténeti tekintetben egyfajta mozdulatlanság volt a jellemző. Idősebb pályatársával szemben viszont azt hangsúlyozta, hogy a 16. század tartható a magyar reneszánsz időszakának, a 17. század pedig az ún. nemzeti barokk korszaka. Ezt azzal magyarázta, hogy ezekben az évszázadokban a magyarság azonnal, illetve egyidejűleg reagált a különböző nyugati szellemi jelenségekre-hatásokra. Ebből az is következik, hogy a magyarságnak semmi oka nincs arra, hogy alábecsülje önmagát, hiszen jelentős kulturális értékeket teremtett. Nincs tehát arra szükség, amint azt Szekfű hirdeti, hogy az európai műveltséget, illetve annak új eredményeit csak a Habsburgok (Bécs) közvetítésével ültethettük át a magyar talajba. Mályusz határozottan vallotta, hogy a „magyarság tudatosan és egyre kisebbedő különbséggel fogadta be a nyugati szellemi áramlatokat, azaz fejlődésének üteme egyre közelebb jutott az európaihoz. Ha tehát most a katholicizmus nagy felújulását jelentő barokkot hidegen fogadta volna, nemcsak bizonyságot tett volna amellett, hogy társadalmának katholikus fele és a klérus nem tudta saját erejéből elvégezni a reá váró 32