Halmágyi Pál szerk.: Mályusz Elemér emlékezete 1898–1989. A Makói Múzeum Füzetei 92. (Makó, 1999)

Soós István: Az újkortörténész Mályusz Elemér

kitűzését, hogy ti. pótolja az 1790-1795 közötti magyar történelem addig kevésbbé feldolgozott részletkérdéseinek vizsgálatát. Azaz Mályusz nem egyszerűen forráskötetet adott közre, hanem egy a „forrásanyagnak az egészét kiaknázó s annak alapján felmerülő összefüggéseket megvilágító bevezetéssel és legsokoldalúbb jegyzetapparátussal" kiegészített, jelentős tudományos értéket képviselő munkát.

1

1 A monográfiái jellegű bevezetőben Mályusz vizsgálódásainak középpontjába Sándor Lipót tevékenységét állította, s ezen keresztül az egész korszelet magyar politikai és társadalmi életéről is részletes, a korábbi kutatási eredményekre is építő széles tablóval szolgál. Mintegy az 1926-ban megjelent, fent idézett tanulmányában megfogalmazott gondolatokat folytatva, egyik centrális problémaként tárgyalta a magyar nemesség politikai és társadalmi mozgalmának törekvéseit, különös hangsúllyal foglalkozva az 1791-1792. évi országgyűlési bizottságok munkálataival. A másik fő kérdés, melyet Mályusz műve fókuszába állított: a Martinovics-féle magyar jakobinus mozgalom volt. Ebben egyfajta romboló erőt látott, mely szerinte egycsapásra tönkretette mindazt, amit évek kemény munkájával a nádor és az országgyűlési rendszeres bizottságok felépítettek. Különösen negatívan ítélte meg a magyar politikai és tárdsadalmi fejlődésre nézve, az általa jelentéktelen történelmi személyiségnek tartott, „pokolküldte romlott ateista pap"-nak nevezett Martinovics Ignácot, akinek működését nemcsak azért vélte károsnak, mert felelőtlen szervezkedésével, a fantázia világába utalható, a valóságot nélkülöző elképzeléseivel megbontotta a nemzet és a bécsi udvar közötti pozitív viszonyt, de azért is, mivel szerinte a magyar nemzet legjobbjait, az ország felemelkedésén munkálkodó nemzeti mozgalom vezetőit, egykori jozefinistákat és reformokra hajló politikusokat, a magyar értelmiség legjobbjait szolgáltatta ki Bécs abszolutista politikájának. Ezeknek a hivatalokból történt elmozdításával illetve elhallgattatásával mintegy „lefejezték" a szebb jövőre hivatott magyar nemzetet, amely több évtizedes ernyedtségre kényszerült. Mályusz művét, jóllehet annak egyes tételeit vitatták, a korabeli magyar történetírás pozitívan fogadta és a legmagasabb történetírói teljesítmények között tartotta számon, továbbá az iratkiadás mintapéldájaként emlegette, szintetikus ábrázolásmódját pedig követendőnek állította az ifjabb történészgeneráció elé. A kritikusok — Mályusszal egyetértve — úgy vélték, hogy Sándor Lipót nádorságának ismerete nélkül nem érthető meg az 1790-1795 közötti időszak, de a következő negyedszázad és a polgárosuló Magyarország fejlődése sem. Mályusz, könyvének eredményeire alapozva később határozottan állította, hogy az 1790-es évek elején egy nagyívű fejlődés vette kezdetét hazánkban, melynek egyik letéteményese a köznemesség mellett a modern eszmékre élénken reagáló magyarországi (jóllehet többségében idegen [német, szerb, örmény, görög ajkú]) polgárság volt. Egyetemi magántanári, a magyarországi polgárság közép- és újkori fejlődéséről tartott előadásaiban (1926-1928 között)

1" és tanulmányaiban éppen a polgári magatartásformák, a polgári gondolkodás és életfelfogás propagálását vállalta fel.

1

3 Mályusznak a magyarországi polgárság történetével foglalkozó értekezései között kiemelkedő helyet foglal el történeti pályafutásának első szakaszában az 1790-es évek eleji magyar polgári társadalmáról készített stúdiuma.

1

4 Ebben Mályusz összehasonlította a magyar köznemesség és a hazai polgárság politikai és társadalmi törekvéseit, 29