Halmágyi Pál szerk.: Mályusz Elemér emlékezete 1898–1989. A Makói Múzeum Füzetei 92. (Makó, 1999)

Soós István: Az újkortörténész Mályusz Elemér

netírónak vallotta magát, aki önálló munkát mer vállalni."

4 A levéltári idegölő másolást, regesztázást unalmasnak, egyhangúnak találta, és az ugyancsak Bécsben tartózkodó Szekfű Gyulával konfliktusba is keveredett emiatt. Csak kollégiumi szobatársának, Hajnal Istvánnak barátsága és segítőkészsége tartotta benne a lelket. A másolatokat és a kivonatolásokat mindenesetre lelkiismeretesen elkészítette: két vaskos csomónyi anyagot, melynek hasznát és értékét sohasem becsülte sokra. Az iratok ugyanis nem voltak alkalmasak a kiadásra, az önálló feldolgozásra.

5 Csupán az ún. „Kossuth-Akten"-t tartotta érdemesnek a publikálásra, melyeket később átadott Barta Istvánnak, a Kossuth-iratok kiadójának, de azok soha sem jelentek meg.

6 Amennyire elkedvetlenedett a neoabszolutista korszak iratainak kutatásától, annál nagyobb érdeklődést mutatott a 18. századi magyar politika-, társadalom- és gazdaságtörténet vitás kérdései iránt. Ezeknek vizsgálatára nemsokára alkalma is adódott. Ekkor még nem gondolta, hogy kutatásai nyomán egy, a 18. század végi magyar történelem egyik igen izgalmas időszakát feldolgozó, ma is alapvetésnek számító mű kerül majd ki tolla alól. A Magyar Történelmi Társulat „Magyarország Ujabbkori Történetének Forrásai" c. sorozatában tervezték megjelentetni Domanovszky Sándor szerkesztésében és kiadásában József főherceg-nádor iratait, a Habsburg-kormányzattörténeti dokumentumok köteteit. Felvetődött ezzel egyidejűleg, mintegy ezek előzményeként József főherceg bátyja, Sándor Lipót főherceg-nádor iratainak megjelentetése is. Mályusz örömmel vállalkozott a feladatra, annál is inkább, mivel ennek megoldását részben kihívásnak tekintette, részben mert 1923-ban megjelent „A reformkor nemzedéke" c. tanulmánya

7, melyben behatóan vizsgálta az 1790/91. évi országgyűlés által kiküldött rendszeres bizottságok munkálatait, s ekképpen már ismerte a témát. E tanulmánya nagy visszhangot váltott ki a történész berkekben: Mályusz ugyanis meggyőző erővel igyekezett bizonyítani, hogy a rendszeres bizottsági munkálatok megvalósulása esetén a reformkor hazánkban korábban bekövetkezett volna, és Magyarország már a napolóeoni háborúk idején elindulhatott volna a polgári fejlődés útján, s a reformkor nemezedékének nem kellett volna megküzdenie azokkal a nehézségekkel, melyek 1825 után előtte tornyosultak. A reformkort csak az 1790-es évek első felének eseményeiből lehet és kell megérteni, sőt a liberális reformokra hajló köznemesség eszméinek gyökerei ide nyúlnak vissza. Mályusz feltételezéseit a kortársak (különösen Szekfű Gyula és Eckhardt Sándor) túlzónak illetve nem megalapozottnak tekintették, de Mályusz a Sándor Lipót-iratok kiadásával és a hozzá írott bevezetővel igazolni szerette volna tézisei helyességét.

8 Témáját két fő probléma: az 1790/91. évi országgyűlés és a Martinovics-mozgalom köré csoportosította. A munka újabb lehetőséget biztosított számára, hogy Bécsbe utazzon és anyagokat gyűjtsön (1923 november). Mielőtt a kötet kiadásra került volna, előtanulmányt közölt a bevezetőből

9. A különböző nemesi rétegek politikai arculatának, célkitűzéseinek bemutatásán túlmenően Mályusz nagy hangsúlyt helyezett a korabeli magyarországi nemzetiségek mozgalmainak, különös tekintettel a szerb (illír) kongresszus bemutatására, Thököly Száva szereplésére (aki a Bezegh-féle rokonság révén őse is volt), a szabadkőműves és más (titkos) társaságok programjainak felvázolására is.

1

0 A mű egyik méltatója szerint Mályusz maradéktalanul megvalósította azt a cél28