Halmágyi Pál szerk.: Mályusz Elemér emlékezete 1898–1989. A Makói Múzeum Füzetei 92. (Makó, 1999)

Mályusz Miklós: A Mályusz család

volt mersze elkunyerálni azt a bizonyos, akkor Magyarországon még ki sem próbált gyógyszert, ami a klinikán már megvolt. Kipróbálta Apámon. A többit tudjuk. Mályusz Miklósné, majd az őt követő kollégák sora, amelyből különös hálával kell megemlítenem a sebész Lovász és a belgyógyász Graf és Fenyvesi professzorok nevét, 25 évvel hosszabbították meg Apám életét. Ennyit Apám és a mi generációnk „történelmi" viszonyáról. Az utolsó kérdés, amivel még röviden foglalkozni kívánok, az az, hogy milyennek láttuk mi, ill. hogy milyennek láttam én Apánkat, mit tartottunk jó és rossz tulajdonságának. A tanuláshoz való viszonyáról már szóltam. Aki irodalmi szinten kívánja megtudni, hogy milyen volt Apám hozzáállása oktatáshoz, oktatókhoz és tanítványokhoz, az olvassa el az „Egyházi társadalom a középkori Magyarországon" című könyvét. Ez szerény véleményem szerint amúgy is Apám legjobb műve. Mályusz Elemér rendkívül takarékos volt. Mindig mindenkit minden fillérrel elszámoltatott. Anyámnak házasságuk kezdetétől Apám haláláig minden egyes nap kiadásait össze kellett írnia! Csak mellékesen jegyzem meg, hogy Anyám elszámolási füzetei óriási értékű forrásanyagot jelenthetnek a jövő történészei számára! Mi azonban, a fiai, Apám határtalan spórolását nagyon utáltuk. De elismerem, hogy ez a takarékosság sohasem vált nála öncéllá és beteges fösvénységgé, mint Gizi nővérénél. Két fillér elvesztéséért egyszer nekem ugyan nagy cirkuszt rendezett, de fontos dolgokra mindig adott pénzt. így vehettünk különórákat zenéből, orosz és német nyelvből, biciklit is vett mindkettőnknek, mert Anyám azt fontosnak tartotta. S amikor már a hatvanas években lakásépítés miatt egyszer váratlanul nagyon sok pénzre volt szükségem, azonnal és minden kérdezősködés nélkül odaadta az összeget, ami akkor egy tudományos könyv honoráriumának felelt meg. (Elvárta persze, hogy visszafizessem, és ezt meg is tettem.) Rádiót azonban pl. sose vett rendeset, a háború előtt sem, utána sem. Egy vacak 380 forintos néprádiónk volt mindaddig, amíg Anyám első megjelent könyve honoráriumából egy igazit nem vett nekünk. A rádió minőségére Apám nem adott. De volt operabérletünk nagyon sokáig, velem sokszor el is ment az Operába. Botfüle volt, de nagyon szerette a zenét, különösen Beethoven 6. szimfóniáját. Könyvet mindig és minden formában és mennyiségben hozott, sőt adott is nekünk, s biztos vagyok benne, hogy akarattal hagyta egyszer asztalán a „Spionage!" c. német nyelvű rémes fércművet, ami akkor engem annyira érdekelt, hogy szótárral átrágtam magam első száz oldalán. Azóta tudom, hogy Apámnak itt is igaza volt: minden nyelvben csak az első száz oldal nehéz. Ő nem volt különösebb nyelvtehetség, de vasakarattal jól megtanult németül, értett franciául, s hogy latinul kitűnően tudott, ezt itt meg sem kell említenem. Milyennek láttuk mi Apánk politikai beállítottságát? Ez a kérdés nyilván sokakat érdekel. A válasz egyszerű: olyannak, amilyennek azt egy, a történelmi, gazdasági és földrajzi összefüggéseket világosan látó, hazája sorsát szívén viselő tisztességes tudóstól elvárhattuk. Ily módon sose hittük el azt, hogy „fasiszta fenevad" volt, már csak azért sem, mert a nácikat és a volksbundistákat utálta, mélyen lenézte, és ezt nyíltan meg is mondta mindig. 1944-ben mi Bonyhádon nyaraltunk, ő eljött egyszer Pestről minket meglátogatni és tán láthatott valamit a bonyhádi zsidók deportálásából és a gettó kirablásából. Akkor láttam először szótlanul levertnek. Persze ismertük a tizenkilences 10