Halmágyi Pál szerk.: IV. Honvéd emléknap Makón 1997. A Makói Múzeum Füzetei 91. (Makó, 1998)

Dr. Sávai János: A licenciátusok szerepe a délvidéki magyarság megtartásában

gyébe. A kormányzási ügyeket a helynökül kinevezett szeged-alsóvárosi ferences házfőnökre, gvárdiánra bízta. A fennmaradt levelezésekben többször előkerül, hogy Makón is a gvárdián közbejöttével nevez ki a püspök plébánost. A környékbeli településeken pedig licenciátusok vezetik a közösségeket. Sőt a csanádi püspök „kintlévőségei" összeszedését éppen a szentlőrinci licenciátusra bízza. Nem lehetett éppen hálás feladat, mivel abban az időben sem nagyon szerettek az emberek adót fizetni. A licenciátus közösség-megtartó ereje sokkal nagyobb, mint azt sokáig akár a történészek is gondolták. Hogy ezt éppen a Makó és környéke, illetve a délvidéki magyarság helyzetében világosan lássuk, egy kis kitérőt kell tennünk.

7 Pázmány érsek és a többi magyar főpásztor a Rómába küldött jelentéseiben azzal indokolja különleges eljárását, hogy olyan nagy a paphiány, hogy nincs kit küldjenek az Isten igéjére vágyó népnek. Nincs, aki megkeresztelje a gyermekeket, nincs, aki eltemesse a halottakat, s főként nincs, aki a katolikus hitet megtartsa és tanítsa a nagy nyomorban élő nép között. A licenciátusok nem voltak felszentelve, sőt többségük nős (már épp elég feljelentés érkezett Rómába nős katolikus papok ellen!), és nem eléggé képzettek. A szoros értelemben vett egyházi szolgálat mellett a licenciátusok tanították a gyermekeket betűvetésre, a felnőttebbeket a keresztény erkölcsre. Az anyanyelvű liturgikus élet vezetésével kimondhatatlan nagy szolgálatot tettek a magyar nép identitásának megőrzésében. A paphiány enyhítésére küldött — főként olasz, de igen sok bosnyák — misszionáriusok egy része nehezen, más része egyáltalán nem tanult meg magyarul. Értelmes licenciátust vettek maguk mellé, aki hamar megtanulta az illető pap nyelvét, amelyen prédikált (főleg a latint), és így a nép az anyanyelvén tolmácsolva hallgatta a tanítást. Erdélyben, de különösen Moldvában pedig nagy veszélyt jelentett, hogy az olasz misszionárius inkább olaszul, majd jól-rosszul románul beszélt, hiszen könnyebb volt a saját anyanyelvéhez közelebb álló románt megtanulni, mint az igen bonyolult magyart. A nép inkább ragaszkodott a magyarul prédikáló^ imádkozó licenciátushoz, mint az olasz szerzetespaphoz, aki nem beszélte nyelvüket. Ugyanezt mondhatjuk el a déli területek missziójáról is. A bosnyák misszionáriusoknak könnyebbséget jelentett, ha a saját nyelvükön beszélnek. Éppen ezért a magyar ferencesek, de a lassan beszivárgó jezsuita misszió is inkább a licenciátusokat vette igénybe, mint a bosnyák barátokat. Érdekes, hogy éppen a délvidéken tevékenykedő jezsuiták szívesen képeztek ki világiakat, akik helyettük vezetik a népet és őrzik a katolikus hitet a közösségben. Sajnos, itt éppen a bosnyák szerzetesek egy része — területi, hatalmi féltékenységből — a licenciátusok eltávolítását kérik a római hatóságoktól. A nép azonban hallani sem akart erről: levelek egész sorát menesztették a pápához, hogy nekik a magyarul beszélő és éneklő iskolamester kell (licenciátus), mert azt értik, az őrzi meg őket hitükben és reményükben. Szerencsés intézkedésnek bizonyult az is, hogy az egyházi vezetés a magyar ferencesekre bízta véglegesen az alsóvárosi kolostort, akik szívesen alkalmazták a licenciátusokat a falvak magyar vallási és szellemi kultúrájának ápolására. Hogy ez az állandóan nyomorgatott délalföldi nép kibírta azt a mérhetetlen sok bántalmazást, fizikai és lelki nyomorgatást, köszönhető ezeknek az áldozatos ferenceseknek és a mellettük működő „félpapoknak" ahogyan akkoriban a licenciátusokat hívta 31