Halmágyi Pál szerk.: IV. Honvéd emléknap Makón 1997. A Makói Múzeum Füzetei 91. (Makó, 1998)

Dr. Sávai János: A licenciátusok szerepe a délvidéki magyarság megtartásában

ez egyszerű nép. Amint előbb már említettük, a licenciátusok vezették az egyházközségek s az egész közösség életét. Kereszteltek, a gyermekágyból felkelő édesanyát megáldották, gyermekével bevezették a templomba (avatás). Az esketés és az új aszszony megáldása éppúgy feladatuk volt, mint a súlyos betegek vigasztalása, felkészítése a nagy útra, valamint a temetés szertartásának végzése. Mivel mindezt magyarul végezték, ebbeli tevékenységük jelentette, hogy őrizték a nép nyelvét, vallását és kultúráját. Énekeik, tanításaik fogódzót jelentettek az embereknek ebben a rettenetes történelmi viharban, amely mindent elsodrással fenyegetett. A legszörnyűbb időkben is vezették a búcsújárást — olvassuk a korabeli levelekben — erről a vidékről MáriaRadnára. Hogy milyen hatása volt a búcsújárásnak, kitűnik egy, a Szentszékhez küldött jelentésből, amelyben arról számolnak be, hogy még a törökök is részt vesznek a zarándoklaton, gyertyát gyújtanak, sőt, volt aki meggyógyult! Feltették a kérdést a legfelsőbb egyházi hatóságnak: szabad-e engedni, hogy a keresztények együtt zarándokoljanak a „hitetlen" törökökkel? Érdekes okfejtést ad a levél: a nép akkora vigaszt és erőt merít e nyomorúságos élethez, hogy a törökök megirigyelték és megkívánták azt a békességet, amelyre a keresztények szert tettek. Mindemellett betűvetésre és olvasásra, számolásra tanították a gyermekeket. Tehát népnyelv, a gazdag népének-hagyomány megőrzői és magának a magyarságnak őrzői voltak itt, ezen a vidéken, ahol annyiféle náció csapatai pusztítottak és jelenlétükkel próbálták eltüntetni a magyarságnak még a nyomát is. A fizetségük éppen csak annyi, hogy éhen nem halnak. Lakásuk egy szedett-vedett kunyhó, amelyben még az „iskola" is működik. Együtt szenvednek a néppel, de tartják a reményt és őrzik a nyelvüket: magyarul tanítják énekelni, imádkozni, írni és olvasni — és remélni — a gyermekeket, felnőtteket. Igazi önkéntesei a szellemi és lelki megmaradásnak. Nagyon sok helyen csak egy romhalmaz maradt a templomból, vagy még az sem. Egy, a Maroson túli helyről olvassuk, hogy több községnek nem maradt meg a temploma, mert a törökök felégették és még a helyüket is felforgatták. Ezért messzi, kint a határban állítottak fel egy keresztet, ahol a magyarok éjnek idején a licenciátus vezetésével összejönnek. Itt tanítást hallgatnak, egész éjjel imádkoznak, énekelnek és szinte az elragadtatásig elmélyült áhítattal vesznek részt ezen a különös istentiszteleten. Látva ezeket az embereket, a törökök annyira megilletődtek, hogy nem merték őket háborgatni. A török megszállás alatt a már említett misszionáriusok a római pápától kértek segélyt, hogy tanítókat fogadhassanak nagyobb helységekbe. Az iskolamesterek, akik nagyon sokáig továbbra is végezték egyházi szolgálatukat (licenciátusok maradtak), mindenesei voltak a népnek. Az ide küldött szerzetesek felmérték a nép kultúráját, szokásait, s mindenek előtt azt, hogy van-e iskolája? Hogyan lehetne létesíteni, ha nincs, hogyan lehetne azt fenntartani? Ezért állították ezeket lelkipásztort és tanítót magában egyesítő személyeket, hogy a nép közül kerüljön ki annak a nevelője. Ahogyan a papság száma növekedett — különösen a török uralom alóli felszabadulás után — egyre inkább a perifériára szorul a licenciátusok szerepe. Inkább csak megtűrik őket olyan helyeken, ahová pap nem jut, vagy nagyon szegény az egyház32