Halmágyi Pál szerk.: Tanulmányok Tóth Ferenc köszöntése. A Makói Múzeum Füzetei 90. (Makó, 1998)

Gaskó Béla: Cincérek a Maros-parton

¥ idő kifejezetten hosszú, május végétől július közepéig tart. Az imágók tömeges megjelenésének kezdetét legbiztosabb a mácsonyák „szárba szökkenésének" az időpontjára tenni. Ez egyes években akár 7—10 nap eltolódást is mutathat. Abogarak hűvösebb, nedves időben szorosan a tápnövény szárára kapaszkodnak. Kiadós esők után gyakran találtunk a mácsonyalevelek „víztartóiban" megfulladt cincéreket. Meleg napokon az imágók könnyen szárnyra kapnak. A rajzás kezdeti periódusában szintén sok a repülő példány. Legkorábbi gyűjtésünk helye és időpontja: Makó (Száraz-ér partja) 1997. 05. 13., a legkésőbbi Makó (hullámtér) 1992. 07. 20. Az egyelő gyűjtésekre alapozott faunafelmérések után 1994. januárjában Ferencszálláson szedett mácsonyakórókból sikerült az Agapanthia osmanlist tömegesen kinevelni. A mintavételi helyen majd minden vékonyabb mácsonyatő fertőzöttnek bizonyult. A vastagabb tövek közül lényegesen kevesebben találtunk lárvákat. A rágáskép nagyon hasonló ahhoz, amilyennek Medvegy (1987) az ökörfarkkóró cincér (Agapanthia kirbyi) rágását leírta. Tél végén, kora tavasszal (II.—m. hónapokban) az előző évi mácsonyakórók között számos olyan csonkot találunk, amelyik a 3.—4. nódusnál eltörött. A vizsgálat időpontjától és az időjárástól függően a kóró felső részét több-kevesebb szál rögzíti a tőcsonkhoz. A tőcsonk — sokszor csak belülről láthatóan — rágcsálékkal gondosan lereteszelt. Az ilyen tövek szignifikánsan fertőzöttek. Lényeges különbség a két faj között, hogy az Agapanthia osmanlist (igaz nem túl nagy egyedszámban) látszólag épp tőből is sikerült kinevelni. Különösen a vékonyabb kórókra érvényes ez a megállapítás. A lárva a laza szerkezetű bélállományban lefelé indul el. Rágásaival teljesen kitisztítja a szárat. A bélállományból legfőbb a kóró falánál marad meg egy kevés porszerű ürülék. A rágcsálék mennyiségéből ítélve a lárva fő táplálkozási helye a gyökérnyak. Ezt annyira szétrágja, hogy a kóró a tavaszi esők után rendszerint „kikorhad" a talajból. A rágcsálék rendkívül durvaszálú és ürülékkel kevert. Úgy tűnik a korhadt rész egyfajta pótgarancia arra az esetre, ha az imágó mégsem tudná átrágni az előkészített röpnyílást. Sárgagyűrűs bogáncscincér (Agapanthia dahli) kinevelésekor ugyanezt a jelenséget tapasztaltam. A kinevelőben erősen kiszáradt bogáncsot legfőbb a példányok fele rágta át, a többi a gyökérnyakon keresztül bújt elő. Ősszel (IX—X.) a lárva alulról rágcsálékkal lezáija a gyökérnyakat, majd a 3. nódus magasságában elkészíti a 0,3-0,4 cm széles, 0,4-0,5 cm hosszú gyengén ovális röpnyílást. A kemény mácsonyaszárból csak egy viszonylag vékony hártyát hagy meg, melyet az imágó majd könnyedén át tud rágni. Esetenként némi szálas rágcsálék is marad a szárban, de ennek mennyisége elenyésző. Aröplyuk anyagából lesz a fölső 1-2 cm vastag záródugó. Mind a két dugó fehér színű rágcsálékból készül és ürülék mentes ami két dologra utal: 1. Elkészítésének idején a növény már elhalt. 2. Ugyanekkor a lárva már nem táplálkozott. Ellentétben az Agapanthia dahli-val, amelyből 1 napraforgó szárban akár 8— 10 lárva is károsíthat (Florváth és Németh 1987—1988) minden tőben csak egy 170