Halmágyi Pál szerk.: Tanulmányok Tóth Ferenc köszöntése. A Makói Múzeum Füzetei 90. (Makó, 1998)

Szenti Tibor: Közösség által kiváltott woodoo-jellegű halál, illetve belső késztetésből feladott élet

olyan ritka volt, hogy dr. Sterbetz István közülük többet elhelyeztetett a Fővárosi Állatkertben. Mónus János sorsának hanyatlása fokozatosan ment végbe. Először a földtől, azután a családtól való megválás minőségileg formált megszokott életmódján. Közben a tanya romladozott, összedőlt a kocsiszín, néhány kisebb épület. Arra már nem volt ereje, hogy egyedül újraépítse. Ezt követte lovának elvesztése. A reményt nem adta föl, hiszen a tanyaház mögött megrakta a parasztkocsit kukoricaszárral, hogy az időjárás ne rombolja, arra számítva, hogy ha valaha tud lovat venni, ismét használhassa. De a vetőgép, a szecskavágó és a lovas gereblye védetlenül pusztult a mind nagyobb gaztengerben. Nyolcvan év fölött járt. Gyalog már nem ment sehová. A birkaszínből a trágyát sem bírta a telek végére kihordani, hanem az udvar közepére, a tanyaház elé talicskázta. Kutyájával együtt órákig állt a tető magasságú trágyadomb tetején és Vásárhely felé kémlelt. Pontosan nem lehetett tudni, hogy elvágyakozásból tette-e, vagy talán az onnan várható családtagok, ismerősök érkezését figyelte. Amikor az 1970-es évek végén, egy tavaszon megérkeztek a böjti szelek, az erős orkán, amely a tanyáktól mind inkább megfosztott Pusztán kedvére, akadálytalanul járt, elvitte a tanya déli végét, és megbontotta a tetőzetet. A májusi esőzéskor több helyen beázott a mennyezet. Az épületkárokat már csak kőműves tudta volna helyrehozni. Nem maradt más, mint a házban a lakható részek közül helyiségről helyiségre vándorolni a fogyatkozó, de mind inkább zsúfolódó tárgyakkal. Amikor bedőlt a kemence oldala, Mónus János melléje még egy kis öntöttvas dobkályhát állított és kitelelt. Az ereszalja beépített déli végén volt a megsérült kiskonyha, ahol főzött magának. Bár a falait jókora akácrudakkal, gerendadarabbal kitámasztotta, a következő nagy vihar ezt is elvitte. Szerencsére ismét tavasz volt és a jó idő közeledett, ezért a kis takaréktűzhely kikerült a tanya végébe. Kéménynek egy lyukas fenekű bádogkannát állított rá, az húzta ki belőle a füstöt. Őszig, ha kedve volt, néhány levest megfőzött magának. A világgal e pusztulás kezdetén még két tárgy kötötte össze. Az egyik a falra akasztott karórája volt, a másik pedig egy kis Szokol rádió. Az órát belepte a por, felhúzni is gyakran elfelejtette, és amikor végleg megállt, a nap járása után tájékozódott. A rádióból meg kifogyott az elem, és egy idő után már a déli harangszót sem hallotta belőle, amit nagyon fájlalt. Az ősz nem csak a természet elmúlását hozta. Szeptember elején, amikor még zöldek voltak az akácfák, de mind hidegebbek a reggelek, és a tanyában fűteni már nem tudott, attól függően, hogy merre járt a nap, kitette székét előbb a tanyaház elé, majd dél körül, amint fordult a fény, a tanya összedőlt végéhez. így üldögélt naphosszat. Közben a mennyezet odabent tovább szakadt, és a házban már nem lehetett tartózkodni. Ahogy az ősz mind hidegebbre fordult, a széken meggémberedtek a lábai, és nem bírt felállni. A jószágokat elfelejtette vagy nem tudta már az ólakból kiengedni, és azok odabent káráltak, bégettek keservesen, illetve sanyarú fogságukból az ajtók résein igyekeztek kitörni. Fölmerülhet a kérdés, hogy miért nem segítettek rajta? A családja „rossz 147