Halmágyi Pál szerk.: Tanulmányok Tóth Ferenc köszöntése. A Makói Múzeum Füzetei 90. (Makó, 1998)

Szenti Tibor: Közösség által kiváltott woodoo-jellegű halál, illetve belső késztetésből feladott élet

Visszaköltözött a tanyájukba, ahol öccse, a már családtalan Mihály lakott. A két öreget évekig együtt találtam. Előbb Pál halt el. Ettől kezdve Mihályra rászakadt a magány. Két évig nem jártam nála. Amikor legközelebb kijutottam, már csak a düledező, gazos tanyára leltem. Szemben, a tó másik partján volt Farkas István természetvédelmi őr tanyája. Átmentem megtudni, hogy mi történt Vörös Mihállyal. Az asszony fogadott, aki elmondta, hogy „ [...] Nem volt, aki mosson rá vagy főzzön neki. Sokszor napokig sem evett [...] Magányos volt. Elfordult tőlünk. Az övéhez hasonló bajok mindannyiunkat értek. Ő nem tudott alkalmazkodni. Az a világ, amely idekötötte és magányba kényszerítette, végül agyonütötte [...] A bátyja halála végleg megzavarta a fejét. Egy darabig még bejárt Orosházára, később csak Kardoskútig ment, majd Pusztaközpontra vitte a kényszer, ha végleg kifogyott a só vagy a gyufa. Azután ki se mozdult a tanyából. Néha az udvaron ténfergett, a kertből krumplit vagy répát kotort [...] Föltűnt, hogy napok óta nem látták a kutyáját. Az uramnak eszébe jutott, hogy meg kellene már nézni ezt a Mihályt, hiszen az útja is naponta ott vezetett el a tanyája előtt, de aztán aludtunk rá egyet. Másnap a szomszédja csak elment a tanyáig, és szólongatta az embert. Senki se felelt. Az ajtó zárva volt. Megkopogtatta, hát belülről morgás, majd panaszos vonyítás hallatszott [...]" Amikor a szomszéd befeszítette az ajtót, és „[...] szeme hozzászokott a sötétséghez, meghökkenve látta, hogy Vörös Mihály a kemence szája előtt a hátán fekszik, a kezében egy bögrét szorongat, a kutya pedig rásimul [...] Amikor az ember kihűlt, rátelepedett, hogy melengesse. Rajta feküdt mán napok óta. Nem zabált belőle, pedig éhezett/'

4 A történethez annyi még hozzátartozik, hogy a kutyát a vadászok mint kóbor állatot lelőtték, mert éjszakánként a tanyaromon keservesen vonyított és zavarta a környék lakóit. A következő dráma szintén a Fehér-tó partján zajlott.

5 Amikor Mónus Jánost is megszabadították sovány, szikes földjétől, a családja bement lakni Hódmezővásárhelyre, az újvárosi városrészbe. Az öreg nem hagyta a tanyát. A legszükségesebb ruháit, személyes tárgyait összepakolta. Belerakta egy fekete lópokrócba és madzaggal keresztben átkötötte, hogy ha úgy dönt, bármelyik órában csak a kocsira veti és indul haza, a meleg családi fészekbe. De ez az elhatározás nem akart megszületni, gyakorlattá válni. Minden készen volt, hogy bezárja maga mögött és végleg otthagyja a pusztuló tanyát, ahonnan már rabolni sem volt érdemes, de neki ez volt az otthona, a hazája és innen nem tudott szabadulni. A háztáji egy holdon, és a szintén holdnyi tanyatelken tovább gazdálkodott. Tragédiája a szemem előtt zajlott, fotókkal dokumentálni tudtam, és szomorúan éreztem, hogy tehetetlen vagyok. Ha a felesége kedvéért nem ment haza, az én szavamra még kevésbé. Aki látta a sorsa hanyatlását, tudta, hogy hova vezet: a woodoo-halálhoz. Kezdetben lóval, kocsival járta a Pusztát és gyűjtötte állatainak a takarmányt. A lovon kívül aprójószágot tartott és számos erdélyi rackát, amely nálunk már 146