Halmágyi Pál szerk.: Tanulmányok Tóth Ferenc köszöntése. A Makói Múzeum Füzetei 90. (Makó, 1998)

Polner Zoltán: A Maros menti táltos

kis könyv lesz belőle. Nem is gondolhattam, mert a népi imádságok, ráolvasások, hiedelmek és babonák gazdag világa érdekelt, és ezeket a szövegeket gyűjtöttem lázas izgalommal. Egyszer csak meghallottam a Teknyőkaparó nevét és szavait. Elhatároztam, nem múlhat el nap, hogy ne kérdezősködjek utána. Legnagyobb meglepetésemre mindenki tudott róla valamit, csak úgy áradtak a vallomások! Mire 1980 júliusát írtuk, már napvilágot látott A Teknyőkaparó című kis gyűjteményem, a Somogyi-könyvtár kiadásában, Péter László szerkesztésében. A kötet lektora Bálint Sándor professzor volt, aki később így nyilatkozott a föltárt anyagról: „Rendkívül érdekesnek és izgalmasnak találom ezt a gyűjtést. Ami föltűnt, hogy itt különböző mitológiai, szakrális momentumok, részletek kerülnek elő. Például az Apokalipszis. Az Apokalipszis a Jelenések Könyve, amelyik éppen a világnak a végéről beszél. Ez az Apokalipszis, ez az apokaliptikus szemlélet, ez tükröződik a Teknőkaparónak a történeteiben. Ez egy olyan tájék, ahol ezek a bűbájos, táltos tradíciók különös elevenséggel éltek. Az ember azt hinné, hogy ez már a tizenkilencedik századdal lezárult, és akkor ezek a képzetek tovább élnek, belekapaszkodnak a Teknőkaparó alakjába. Akadtak ugyan ilyenek, akik így jósoltak, de az mind lényegtelen. Ilyen nagyformátumú személyiség nincs Magyarországon." Már a gyűjtés idején sokat töprengtem a Teknyőkaparón, akiről adatközlőim egyszerre állították, hogy táltos volt, de azt is, hogy jövendőmondó. Persze, ez a kettősség tulajdonképpen igazi táltos tulajdonság, csakhogy én a honfoglaláskori táltosokat láttam magam előtt, amikor cselekedeteit szóba hozták. Rá kellett döbbennem, hogy akadtak olyan adatközlők, akiknek nagyszülei még beszéltek vele. Sőt dolgoztak is vele. „Az én édösapámnak az apja az személyösen is látta azt az embört. Az közé állt az emböröknek dógozni." (Tóth István) A múlt századba „kalauzolt" egy apátfalvi adatközlőm is: „Hát az én dajkám mesélte ezt a Teknyőkaparót. Amikor meghalt, akkó vót kilencvenhárom éves. Akkó most százharminc éves vóna, ha élne. Anyám tavaly halt meg. Kilencven éves vót. Hát a Teknyőkaparó itt vót, oszt csépéltek Pájó János bácsiékná. Oszt ű is kint vót ott csépélni. Oszt gyütt égy borzasztó nagy vihar. Zengett, csattogott, villámlott. Egyszer aszongya, hogy jaj, nekem, aszongya, a gyerekek biztosan felvették a könyvet. Oszt rohant haza. Hogy milyen könyve vót űneki, nem tudom. Az ablakba hagyta, ott felejtette. Aszonta, ha űneki nem jut eszibe, Pátfalvának még a fundaméntumábú se maradt vóna. Olyan vihar lett vóna!" (Sóki Andrásné) Igazán azonban akkor lepődtem meg, amikor kötetem megjelenése után évekkel ismét szóba került a Teknyőkaparó jóslata az öregek napközi otthonában: „Majd mögtudjátok, olyan világ lösz, hogy a nappali rablók házról-házra járnak, és a gazda nem mer szólni semmit. Hát a Rákosi idő alatt vót, ugyé? Aki ezt érte. Bizony. Vót olyan, hogy égy hízó vót az ólba, és odamönt a végrehajtó és húzták kifelé az ólbul, tötték a kocsira, oszt vitték. Osztán akkor az asszony sírt-rítt, a gyerökök jajgattak, ne vigyék el, ne vigyék el! Mégis elvitték! Úgy ám! Aztán, aszongya, aztán majd mögén lösz égy olyan világ, hogy az embörök mán helyregyünnek. De majd égyször, aszongya, majd mikó a Lucifer bandájai házrul-házra jár, hogy mentül több emböröket az ű sátra alá toborozzanak. Hát az agitálok vótak. Higgye mög! Higgye el! Maga 140