Halmágyi Pál szerk.: Tanulmányok Tóth Ferenc köszöntése. A Makói Múzeum Füzetei 90. (Makó, 1998)

Halász Péter: Adalékok a moldvai csángómagyarok zöldségkultúrájához

kutat készíteni, ki sem volt rakva kővel, az egyik oldalán néhány földlépcsőn keresztül lehetett a vízhez jutni. Abból öntözte az ember a „kertészetét". Magyarfaluban, Külsőrekecsinben akinek a kertje, vagy a zöldséges földje a falut átszelő patak mentén volt, s nem sajnálta rá a fáradságot, az megdugta a vizet, vagyis alkalmi gátat emelt, s a felgyűlt vizet merte ki az öntözéshez. A Romántól északra eső, nagy zöldségtermesztő katolikus falvak határában találkoztam olyan öntözési móddal, aminek feltételét a kollektív gazdaság teremtette meg, de most az egyéni gazdák alkalmazzák. Ennek lényege, hogy a szántóterület valamely pontjáig csővezetéken elvezették egyes magasabb helyen lévő, bővizű forrásból a vizet, ott csorgót létesítettek, s abból mesterséges csatornákon át a közeli földekhez folyatják. A Beszterce mellett, Bákó fölött néhány településen (Himius, Gerlén, Lészped) régebben működtek lovak által hajtott, bolgár keréknek nevezett szerkezetek, amelyek kiemelték és csatornákban öntötték a vizet (Ichim 1987. 38—39.), de ezek valószínűleg nem a falu népének, hanem egy-egy módosabb kertésznek a földjét öntözték. 3. A moldvai csángó falvak zöldségtermesztésüket tekintve elsősorban abban különböznek egymástól, hogy milyen mértékű az árutermelés, mennyi zöldséget tudnak piacra vinni. Ebből a szempontból a legjelentősebbek a Romántól északra eső, népes és nagyhatárú falvak, akiket a szabófalviak lűtűszieknek mondanak, mivel a Szeret árteréhez vezető lűtűn, lejtőn települtek (Halász 1997. 18—19.). Adjudeni-Dzsidafalva a hagymájáról, fokhagymájáról, káposztájáról nevezetes, de a századforduló idején még igen sok sárgarépát is piacra vittek. Rikiténben káposztát, hagymát, fokhagymát, petrezselymet, sárgarépát, újabban retket és prázs-hagymát termelnek, az Izvorul nevű településnek pedig a fokhagyma a specialitása. Ezeket a falvakat románul zarzavadzsi falvaknak nevezik (zarzavagiu=zöldségárus rom.), elsősorban Románvásár piacain árulnak, de eljutnak a portékájukkal Kotnár, Jászvásár, Bukarest, Krajova, Galac piacaira is. Kevesebb zöldség került piacra a magasabb helyeken fekvő, gyöngébb talajú, vízzel is gyérebben ellátott településekről, mint Butea, Jugán, vagy Szabófalva. Bákó környékének is megvoltak a zöldséges árutermelő falvai, mint Lujzi-Kalugar, Bogdánfalva, Trunk. Délebbre az Onyesten működő piac vette fel a zöldséget, amit helyben, továbbá főként Tatroson és Diószegen termesztettek. Az onyesti hetivásárokról fontos adatokat közöl Kós Károly, aki az 1920-1930-1940-es évekre vonatkozóan mérte fel — egyéb termékek mellett — a zöldségfelhozatalt. Hagyma, káposzta, paradicsom, árdél (paprika), prázs (őszihagyma), murok, petrezselyem, zeller, vinete (tojásgyümölcs), retek, ugorka volt található azokban az időkben az onyesti piacon. A település környékén 1918 és 1935 között bolgár kertészek béreltek területet, akiktől a helybeli magyarok sokat tanultak a kertészkedés terén (Kós 1976. 170.). Sajátos árucsere-kapcsolatot ismerünk a gyimesi szoros közelében fekvő Csügés, valamint a Tatros és a Szeret összefolyása közelében lévő Ploszkucén magyar lakossága között. Az előbbi település a fenyőövezetben, az utóbbi a Szeret ártere közelében fekszik. A ploszkucéni csángók szőlőt, árdélt (paprikát), paradicsomot, káposztát, törökbúzát (kukorica) hoztak, s a csügésiektől deszkára és pityókára (burgonya) cserélték. 118