Halmágyi Pál szerk.: Tanulmányok Tóth Ferenc köszöntése. A Makói Múzeum Füzetei 90. (Makó, 1998)

Halász Péter: Adalékok a moldvai csángómagyarok zöldségkultúrájához

valamilyen technológiai rendszert, tulajdonképpen inkább az esetlegesség jellemző erre a kertészetre. Kétféle irányelvhez azonban lehetőség szerint tartották magukat, ez pedig a különféle zöldségnövények vetésterületének térben és időben történő szoros illeszkedésére való törekvés. A családon belüli munkamegosztás rendje szerint a kertészettel elsősorban foglalkozó csángó asszony arra törekedett, hogy a hosszabb és rövidebb tenyészidejű zöldségek a lehető leggyorsabban kövessék egymást, de egyidőben is többféle zöldség legyen azonos területen. Moldvában tehát, ahol hagyományos zöldségtermelést folytatnak, általában nem hagymaföldet, káposztaföldet, vagy pityókaföldet (burgonya) találunk, hanem a köztes termesztés számtalan változatát. Ennek rendjét — mivel maga a cselekedet úgyszólván ösztönös — csak az esetek statisztikailag értékelhető mennyiségének összegyűjtésével és értékelésével lehetne fölismerni, ma még csak magát a jelenséget rögzíthetjük. Például az egyik gazdaságban a következőképpen alakult a zöldségtermelés (Butea, 1996): tavasszal bevetették az 1 ár területet fokhagymával, hagymával és burgonyával. A hagyma közé később káposztapalánta került. Június végén kiszedték a korai burgonyát, a helyére ültették a káposztát, amit aztán csak október elején szedtek fel. Ugyanitt egy másik gazdaságban tavasszal fokhagymát és hagymát vetettek, közé pedig káposztát, paradicsomot, sárgarépát és petrezselymet. Külsőrekecsinben 1992-ben figyeltem meg, hogy gyakran azzal a szándékkal vetnek köztesként 2-3 féle növényt, például céklát (marharépa) és paradicsomot, hogy amelyik nem sikerül, azt majd kidobják. A köztes-termesztésre való törekvésnek, ami nem csak a kertészetben, de a szántóföldi növénytermelésben is érvényesül (pl. kukorica—bab—tök, kukorica—burgonya stb.), egyfelől lehet oka a relatív földhiány, különösen a jó földek csekélysége. Mégsem valószínű, hogy kizárólag ilyen racionális okra vezethető vissza széleskörű elterjedtsége, inkább a gazdálkodási szemlélet archaikus, vagy legalábbis régies formájára. Hiszen tudjuk, hogy nem is olyan régen a Kárpát-medencén belül sem volt általános a „tiszta" vetés. A palántáról történő zöldségtermesztés általánosnak mondható, de az esetek túlnyomó részében a palántát is szabadföldben nevelik. A trágyával fűtött palántanevelő melegágy, noha némelyik kollektív gazdaságban előfordult, a parasztgazdaságokban nem vált gyakorlattá. Még ahol hagyományos módon, palántáról nevelik is a hagymát, ott sem melegítik az ágyást, legföljebb olyan helyet keresnek, ahol a nap jobban odasüt. A Tázló menti Szerbeken jegyeztem föl 1972-ben, hogy tavasszal, amint elmegy a hó, a levivel elvetik a hagymamagot, s mikor a palánta megnő, a tetejit s a gyökerének végit egy kissé megkurtítják, s úgy ültetik ki. De már akkor is inkább herpacsikát, kicsihagymát hoztak a piacról, vagy a Szeret menti falvakban maguk állították elő, s arról termesztették a hagymát. A moldvai csángó falvakban általában nem terjedt el az öntözéses zöldségtermelés, bár ott, ahol könnyen lehetett vízhez jutni, mindig akadt néhány ügyes, serény — vagy mondjuk úgy: innovatív — ember, aki valamilyen formában élt a lehetőséggel. De ez sehol sem általános, még szélesebb körű sem. így Diószénben a Szeretterin — vagyis a Szeret egykori árterén — akad néhány olyan zőccségkert, amelynek gazdája ásott oda egy alkalmi kutat, hogy öntözni tudjon belőle. Nem kellett mély 117