Halmágyi Pál szerk.: Tanulmányok Tóth Ferenc köszöntése. A Makói Múzeum Füzetei 90. (Makó, 1998)

Halász Péter: Adalékok a moldvai csángómagyarok zöldségkultúrájához

az a körülmény, hogy dél felé földrajzilag nyitott tájegységről van szó. így könnyen „felutazott" délebbről északabbra a palánta, a dughagyma, újabban pedig, a szállítás gyorsulásával, a primőr. Ez a körülmény olyan termesztés-technológiai megoldásokat is lehetővé tesz, amikre másképpen, az adott földrajzi viszonyok között, nem volna lehetőség. Például — a hagymánál maradva — a Kárpátokhoz közel eső, Tázló menti falvakban hamarabb áttérhettek a dughagymás termesztésre, mint a Kárpátok másik oldalán lévő Székelyföldön, hiszen a közeli Bákó piacán olcsón megvehették a Szeret menti Mezőségen, vagy a délebbről, Foksán környékéről hozott dughagymát. Nem is ismerik ennek a hagymácskának a magyar nevét, hiszen mikor Moldvába kerültek, ez a technológia még ismeretlen volt az egész Kárpátmedencében; ezért román szóval herpacsikának, harpacsikának mondják. A jó árucsere lehetőségeket nyújtó földrajzi adottságok miatt nem alakultak ki Moldva középső, magyarok által is lakott vidékein dinnyével, paradicsommal foglalkozó árutermelő körzetek, hiszen ebből bőségesen, korábban, sőt olcsóbban ellátták Bákó, Román, de még Jászvásár piacait is a délibb területekről. Ugyanezért nem teijedt el széles körben a csángó falvakban a piacra történő, fólia alatti termelés. A dinnyét, az uborkát, a paradicsomot, a törökparadicsomot (padlizsán) a csángók gyakorlatilag csupán maguknak termesztették, csak elvétve került belőle piacra. Ellenben a viszonylag hűvösebb éghajlat alatt is jól tenyésző zöldségekből, elsősorban a káposztából, hagymából, fokhagymából, sárga- és fehérrépából bőségesen termeltek fölösleget, s igen sokat vittek a piacokra. 2. Moldvában általában nem sok gondot fordítanak a talaj tápanyag-utánpótlására, vagyis a ganyézásra. A szántóföldek közül csak azokat trágyázzák, amelyek közel esnek a faluhoz s könnyen megközelíthetők, de még azokat sem rendszeresen. A csángó falvakban még ma is mindennapos látvány a gödrös helyekre, patakok partjára kihordott, bitangjára hagyott istállótrágya, s ez a jelenség nem a nagyüzemekben figyelhető meg, hanem a kisparaszti üzemek „hanyag" gazdálkodásának része. Talán jellemző a trágyát nem különösebben becsülő gyakorlatra, hogy egy-egy átlagosnál jobban gazdálkodó ember jellemzésére föl szokták emlegetni: „még a háza elől is bevitte az utcából a ganyét!" A kertészeti vetemények alá azonban rendszerint sokkal alaposabban készítették elő a talajt, gondosabban ganyéztak, mint általában a szántóföldeken. A falvak közeli határában lévő, zöldségnek való helyeken — és korábban természetesen a kenderföldeken — gyakran hálatták a nyájak szétverése után a juhokat, vagyis kosaraztak. Ugyanígy trágyázták a kerteket is a jobb gazdák. „ Édesapám — mesélte a pusztinai Kaszáp István — az udvaron csinált helyet ősszel a juhoknak, s azt nyárba bétette káposztával. Mert a juhok nyárba mentek legelőre a havasba. Oszvel a káposztát levágta, s akkor esént ide rekesztette bé a juhokat." Amikor még érvényesült a hagyományos paraszti élet rendje, az intenzív kultúrákat gyakran az egész falu számára egy darabban összpontosították. így volt ez a kenderfölddel, de így a káposztával is. A Román környéki nagy zöldségtermesztő településeken, a kollektív gazdálkodás előtt még közös káposztáskertet használtak, amiben általában minden családnak volt egy rúd földje. A moldvai csángómagyar települések zöldségtermesztésében nehéz fölismerni 116