Halmágyi Pál szerk.: Tanulmányok Tóth Ferenc köszöntése. A Makói Múzeum Füzetei 90. (Makó, 1998)

Lele József ifj.: Makaiak a Tápairéten

ártásnak elejét tudják venni. Vagyis, a fokhagyma egyszerre volt hasznos, ugyanakkor boszorkányos eszköz is: embere és hite szerint. Egy azonban biztos: „Kolbász fokhagyma nélkül fenét se ér". A vöröshagyma megint csak hol nemes, máskor boszorkányos. Ám leginkább hasznos, sőt bizonyos betegségek gyógyításánál orvosságként szolgál. Kiváltképp hasznos a kelevény vagy támadás gyógyításánál. A sült hagyma a kelevényt kitisztította, „még a seb vőggyit is kiszítta!" Bálint Sándortól tudjuk (Szegedi Szótár), hogy a ,Jíagymapuszurú fn. Vöröshagymamártás, amelybe krumplit és levesben már kifőtt marhahúst darabolnak bele. Tápén puszurú." A hagymaír pedig népi orvosság. „Úgy készül, hogy két liter édes tejbe három vöröshagymát szelnek. Majd szappanhabot, egy evőkanál lisztet, és egy csipet sót is tesznek bele. Az egészet jól összekavaiják és pempővé törik. Kihűlve tiszta ruhára kenik, és a sárvizes kiütést bekötik vele." A sárvíz „sáros, pocsolyás víz", s nem tudjuk, mi összefüggésben van bármiféle betegséggel, s annak föntebb bemutatott gyógyításával. Megpucolva és szétnyomva, jól megsózva a vöröshagymát, még magunk is visítoztunk, amikor vágott sebünkre tették nagyszüleink, de a vérzés elállott. Ugyanők vágott vöröshagymát szagoltattak velünk, ha eleredt az orrunk vére. Ismertük a borban főzött vöröshagyma levének gyomor-, és bélbántalmak elleni jó hatását; nyersen zúzott és sózott vöröshagymával pedig a fájó végtagot kenegették. Tápén ma is kedvelt ételnek számít a vöröshagymamártás, a vöröshagymasaláta pedig igen egészséges. Ritkán, de előfordul a vöröshagymaleves is. Kisgyermekkorunkat idézi a vöröshagymával bekent, forró zsírban sült, vagy csak magábapirított kenyér, vagy a nyárson sült szalonna, amikor is a nyársbot végén hagyma is sült. Levelenként szedtük, s tettük a kenyerünkre. Igen ízletes frustok volt. Persze, régen sokan ették nyersen is szalonna mellé a vörös, kiváltképp a lila hagymát, de olyanok is voltak, akik fokhagymaszeletkéket is fogyasztottak szalonnázáskor. Gyakori Tápén a fokhagymamártás (urasan fokhagymaszósz), de kedvelt a fokhagymás pirítós kenyér, és a -lángos is. A fokhagyma a karácsony esti „szentestei" vacsora első falatja volt régen, amit mézben mártva ettek, nyilván kultikus üzenete miatt. Magunk is emlékszünk arra, hogy a szülő asszony ágyába, de a kisgyerek bölcsőjébe is tettek hajdan egy-egy gerezdet, rontás ellen. A tejben főzött fokhagymát krónikus köhögővel itatták, s ezt három napon át meg kellett ismételni. Az ecetes, nyersen reszelt fokhagymát meg torokfájás ellen tartották jónak. Nagyeleink a száraz, porrá tört fokhagymát nátha ellen szippantották föl, mely gyakorlat ma már alig él. Tápén szellemjárás ellen régen fokhagymakoszorút akasztottak a ház ajtaja fölé, de disznóól és istállóajtó fölé is. A hagyma tehát egy kicsit tápai lett, igaz, a rétre a makai hagymások hozták, nem véletlenül telepedve a jótalajú, réti feketefődre. Ám ott, főként az 1950-es évektől egyre több nem makai is termelte, de csak szerződéssel. Az 1960-es évektől újabb lendületet vett a hagymatermesztés a téeszföldeken. Nagy táblákban soronként „fogták föl" a tagok, mely munkáért meglehe113