Halmágyi Pál szerk.: Tanulmányok Tóth Ferenc köszöntése. A Makói Múzeum Füzetei 90. (Makó, 1998)

Lele József ifj.: Makaiak a Tápairéten

adott. Az őszi mélyszántást a hagymafőd föltétlen megkívánta. Ha az idő engedte, a februárban elboronált földbe már berakták (duggatták) a hagymát. A szép, egészséges fokhagymafejeket a téli hónapokban görizdökre szedték szét. Ez volt a fejtés. Csak a fehér gyökerűt hagyták szaporításra. A fejletlen középgerezdeket nem tették a duggatnivalók közé. A dughagymát zsákokban, kosarakban tárolták az elrakásig. A vöröshagyma dughagymáját maguk termelték. A bördös magból fejlődött a dughagyma, más nevén: a zsigahagyma. A dughagymát egész télen át a szobabeli kemence fölé szerelt nádiészán szárították, amely alkalmatosságon egyszerre akár másfél mázsát is tudtak tárolni. A szárítás nélküli dughagymából bördőshagyma lesz. Fokhagyma-duggatás előtt a földet simára boronálták, majd kézi, vagy fogatos útallóval, egymástól 25 centi távolságra vonalakat húztak a föld hosszában. Ezekbe a sorokba duggatták a hagymát. E művelethez férfiak és nők egyaránt mejjedzős kötői kötöttek, bele egy-két maréknyi dughagymát tettek. Féltérdre ereszkedve dolgoztak: a gerezdeket a hüvelyk és mutatóujjukkal nyomták a földbe, egymástól 10 centi távolságra. Természetesen a tompa véggel lefelé. Egy rakó akár négy sort is hajtott. A hagyma ápolását, a kaparást hagymakaparóval végezték. Ez a kapa kicsiny, mindössze 35 centi hosszú volt, melynek élvasa 4—14 centi között mozgott. Kezdetben kovácsok készítették, akár tápai, vagy lelei, de csináltattak makaival is. Később, főként az 1950-es évektől már az olcsóbb, bóti kaparót vették. Eme utóbbiak satnyábbak, voltak, mint a kovácsok által készítettek. Egy ember akár három sort is hajtott, „napáldozatig csúszták-mászták a fődet". Nagyon vigyázniuk kellett, hogy a szárat le ne törjék. Közvetlen melléje nemigen vágtak a kapával, inkább kézzel húzták ki onnan a gazt. Az érett fokhagyma szára sárga, és megdőlt. Augusztusban már szedni lehetett, mely művelethez hajmaásót használtak. Ez is kicsi, mindössze 30 centi hosszú, kovács által készített eszköz volt, amelynek a vas része a nyélben is végighaladt. A fölásott hagymát a földtől megtisztították, majd a földre rakták. Általában négy felszedett sor adott ki egy száradó sort. Napos időben pár nap múlva, a reggeli harmat idején csumózták. Kötéshez zsinórt, mások rafiát használtak. A csomókat kupacokba rakták, úgy, hogy a hagymafejek mind kifelé legyenek. Egy-egy kupacba száznál is több csomó került, amely kupac magassága akár egy méteres is lehetett. Általában egy heti száradást hagytak még, majd kocsira rakva hazaszállították Otthon a hagymát négyfelé válogatták: külön rakták az e lej it, a másodikját, a cemendré t, illetve a maghajmát. Az első- és másodrendűt külön csomózottan szállították Makóra, ezt, mivel nem szerették otthon kerülgetni télen, és mert nem is volt nékik helyük a tároláshoz, októberben eladták. Persze, csak akkor, ha „kigyüttek az árából". Ha nem, akkor hazavitték, és újabb, jobb reményt adó alkalmon megint próbálkoztak az eladással. „A tápai réten 100 négyszögölön vöröshagymából 7-8 q, fokhagymából 2,5-3 mázsa is megtermett." Gyermekkoromban, az 1940-es években — sok tápairéti család foglalkozott odaát hagymázássaX. Az egyik család, az Apjokék Makóról kerültek oda. Nem a 111