Halmágyi Pál: Az I. és II. világhháború hősei, áédozatai, és emlékművei Makón és környékén. A Makói Múzeum Füzetei 89. (Makó, 1998)
Az I. világháborús emlékművek
terjesztette be a belügyminiszter a VIII. tc-t, mely kimondta: „Őrizze meg a késő utókor hálás kegyelettel azok áldott emlékezetét, akik életükkel adóztak a veszélyben forgó haza védelmében". Második szakaszában előírta a törvény, hogy minden község (város) anyagi erejének megfelelő méltó emléken örökítse meg a hősök nevét. 1927-ig e törvényen túl 11 jogszabály, rendelet, utasítás foglalkozott a hősök emlékének megörökítésével és 5 a sírjaik gondozásával. Közülük jó néhány kimondottan a financiális kérdéseket, hatásköri összefüggéseket rendezte, míg mások a kitűzött nemes cél elérésének művészeti, esztétikai kérdéseivel foglalkoztak. 1917 vége felé már látszott, hogy ezen elképzelések leginkább csak a háború után fognak megvalósulni. így is történt és az 1917. évi már idézett törvény és a három belügyminiszteri rendelet után, majd csak 1922-ben foglalkozott a minisztérium ismét a hősi emlékművek kérdésével.^ Az elesettek neveinek, adatainak összegyűjtését fontos feladatának tekintette a Hadtörténelmi Levéltár és Múzeum is. 1920. július 21-én körlevelet intézett valamennyi vármegyei katonai parancsnoksághoz, melyben kérte „annak megállapítását, hogy kiket vesztettünk el a véres világháborúban" (adatgyűjtés), és indítványozta „írott, vagy művészeink által készített emlékek" állítását. Csanád vármegye alispáni hivatala Gabányi ezredes körlevelét 1920. augusztus 24-én küldte ki a községekbe. Sümeghy Dezső, a megye főlevéltárosa 1921 nyarán készítette el azt a mintanyomtatványt, melynek segítségével össze kellett írni a veszteségeket. A vármegye településein ősztől gyűjtötték folyamatosan az adatokat, s végül hat év után, 1927-ben adták le a községek a példásan összeállított névsorokat. Mindezek a mai napig megvannak Szegeden a Csongrád Megyei Levéltárban.^' A kommün és az idegen megszállás zavaros évei után gróf Klebeisberg Kunó belügyminiszter az e témával foglalkozó első, 1922-es rendeletében a háború utáni nehéz gazdasági helyzet és infláció miatt az emlékművek megvalósítását még nem látta időszerűnek/ 4' A minisztérium megelőzendő a silány és kontár emlékek felállítását, szigorú engedélyezési eljáráshoz kötötte e munkákat.^ 1924 nyarára a hősi emlékek megvalósítását szívén viselő és a művészi minőség fölött őrködő Hősök Emlékét Megörökítő Országos Bizottság feloszlott. (6 ) A felállítandó emlékművek engedélyeztetésére a Belügy- ill. a Vallás- és Közoktatási Minisztérium egy új Bíráló Bizottságot szervezett 1924 novemberében/ 7' A főhatóságok mellett a művészek is létrehozták e területen saját egyesületüket, hiszen fontos gazdasági érdekeik fűződtek e megrendelésekhez. Egyesületük — a „Képzőművészek és Iparművészek Országos Gazdasági Szövetségé" — alapszabályában kiemelték, hogy elsősorban hazafias célú közművek emelésével foglalkoznak.' S ) A szigorú szabályok dacára mégis előfordult, hogy olyan emlékművek leleplezésére, felavatására kértek engedélyt a községek, melyek nem az előírt eljárás (művészi bírálat, közgyűlési határozat, törvényhatósági jóváhagyás) szerint valósultak meg. Ezen emlékművek leleplezését nemcsak hogy nem engedélyezte a belügyminiszter, de mindazokkal szemben, kik erre okot szolgáltattak, fegyelmi és anyagi felelősséget állapított meg.^ 6
