Halmágyi Pál: III. Honvéd emléknap Makón 1996. A Makói Múzeum Füzetei 87. (Makó, 1997)
Dr. Szegfű László: Ajtony, Marosvár ura
ahol a királyi sereg letáborozott. A marosi vezér szerteszéledt seregének maradványai az előre meghatározott gyülekezési helyre, Nagyősz mezejére jönnek össze. A török krónika és Anonymus szerint ekkor még nem Csanád vezeti a király seregét, ő még a marosvári helyőrség parancsnoka. Ebben az erősségben húzódik meg Ajtony is, akit Csanád, hírét véve a vereségnek, orvul megöl és levágott fejével a királyhoz szökik. Amikor erről a királyi sereg parancsnoka értesül, kihasználva a vezér halálából adódó pánikot, rajtaüt a Nagyősz mezején gyülekező ellenséges seregen és megsemmisíti azt. A legenda is tartalmaz egy epizódot, amely egyrészt megerősíti, hogy az eredeti elbeszélés népi forrás volt, másrészt, hogy a királyi sereg parancsnoka Gyula lehetett, illetve kisbetűvel írva, hiszen ebben az időben ez a név még azonos lehetett a hadvezéri tisztet jelentő közszóval. Ajtony levágott fejével Csanád Gyulát küldte a királyi udvarba diadala jelentésére. Gyula azonban galádul a maga cselekedeteként adta elő Ajtony legyőzésének és megölésének históriáját. Csalását azonban a közben megérkező Csanád Ajtony kivágott nyelvével leplezi le mondván: „Aki elhozta a fejét, miért nem hozta el a nyelvét is?" Ennyi is elég talán annak bizonyságául, hogy a történet alapja egy Csanádot dicsőítő hősének lehetett. De hát valójában Csanád volt-e a győztes hadvezér? Mint elmondtam, a legenda nevesíti Csanád vezértársát. Az adott korból pedig ismerünk Gyula nevű személyiséget. O István anyai nagybátyja, akit egykorú forrás „Procuy seniornak" nevez, aki a királyi udvarból megszökve lengyel zsoldosként harcolt István ellen. Ez a csatározás 1018 körül István győzelmével lezárult. Nem elképzelhetetlen, hogy a kegyvesztett Gyula később mégis visszatérhetett a királyi udvarba, de erre nézvést semmiféle forrásunk nincs. Valószínűbb tehát, hogy az eredeti énekben a gyula közszó volt, a hadvezér címe, a hadvezéri méltóságot jelölő szó. De akkor kit takarhat e méltóságnév? Ugyancsak egykorú forrásból tudjuk, hogy Szent Imre herceg „dux Ruizorum" azaz a király varég testőrségének parancsnoka volt. Halála után ugyancsak e rangra emelt Orseolo Pétert pedig „dux exercitus regis", azaz a királyi haderő parancsnokaként címzik. A két címzés ugyanazon méltóságot takarta tehát. Ha pedig ez így igaz, akkor nem zárható ki annak lehetősége, hogy a királyi sereg vezére, akit latinul duxnak, magyarul pedig gyulának titulálnak, Imre herceg volt. A tény azonban a győztes vezér személyétől függetlenül is tény: a királyi haderőnek sikerült a marosi vezért legyőznie, az utolsó még önálló területi egységet bekebeleznie és integrálnia a magyar királyságba, itt is megindult az egyházmegye és vármegye megszervezése, szélesebb hatáskörrel folyhatott a keresztény térítés, templomokat építettek, iskolákat hoztak létre. A keresztény kultúra kibontakozásában egyetlen törés látszik csupán, amely azonban nem rendítette meg, hanem megerősítette térhódítását. Most van a 950. évfordulója annak is, hogy Szent Gellért püspököt, korának egyik legnagyobb, ha nem éppen legnagyobb teológusát pogány eleink vagy talán a véle számtalanszor hitvitába bocsátkozó eretnekek, letaszítva a Kelen-hegyről, meggyilkolták. Az ő mártíriuma, kiömlő vére is megpecsételte ennek a vidéknek a későbbi sorsát, elindulását egy olyan úton, egy olyan jövő felé, amely — ha mégis Ajtony került volna ki győztesen a csatározásból — aligha alakulhatott volna úgy, ahogyan ezt az elmúlt ezer esztendő bizonyítja. Köszönöm szíves figyelmüket. 20
