Halmágyi Pál: III. Honvéd emléknap Makón 1996. A Makói Múzeum Füzetei 87. (Makó, 1997)
Dr. Trogmayer Ottó: A magyarok nyilaitól...
Trogmayer Ottó: A magyarok nyilaitól.. Régészeti forrásaink, akárcsak az írottak, ugyancsak szófukarok, amikor a honfoglaló magyarok katonai szervezetéről, vagy lélekszámáról esik szó. A sírokból feltárt íjak, szablyák és fokosok száma nem ad felvilágosítást a hadsereg szervezetéről, legfeljebb arról, hogy a közhittel ellentétben nem mindenkinek járt a ló, vagy szakszerűbben mondva a lóbőr, hogy újjáéledjen a másvilági úton, még kevésbé az előbb felsorolt fegyverek valamelyike. így azután bizonyos, hogy az említett mellékletek mindenképpen a társadalomban vagy esetlegesen a hadseregben betöltött szerepre utalhatnak. Arra a seregre, mely a közhasználatban a fejedelem kíséreteként szerepel, melynek létszámát arab források alapján 20 ezer főre becsülhetjük. Ez az a fejedelmi kíséret, amelynek egyik része részt vehetett a bulgáriai hadjáratban, másik része pedig előőrsként a Kárpátok bástyáin belül várta azt a köznépet, melyre — viszonylag védtelenül maradva — a besenyők rátámadhattak. Az említett létszám többféle megközelítésből elemezhető, ezek közül néhányra az elmúlt esztendőben is több felfogás alapján sort kerítettek. Előre kell bocsátanunk, hogy előadni valónknak ez a része csak akkor érvényes, ha a 20 ezres lélekszám nem tekinthető túlzásnak vagy esetleg korabeli közhelynek. Győrffy György ugyanis e létszám alapján becsüli meg a honfoglaló magyarság lélekszámát úgy, hogy a kérdéses 20 ezer harcoshoz hozzáveszi az azokat kiszolgálókat, mesterembereket, kétkezi munkásokat, szolgálókat és mindannyiuk családját, melynek alapján az új hazába költözők lélekszámát 400—500 ezerre becsüli. Kristó Gyula feltevése szerint a kérdéses 20 ezer fő az egész honfoglaló magyarság fegyverre fogható, magyarul épkézláb férfi lakosságát jelenti, ebben az esetben a honfoglalók létszáma mintegy 120 ezer lélek. Rettentő messze vezetne, ha belebonyolódnánk annak a kérdéskörnek a vizsgálatába, miért is beszélünk magyarul, hiszen az utóbbi feltevés esetén a Kárpát-medence igen csak gyér alaplakosságára kellene gondolnunk. Történészeink, régészeink túlnyomó része ugyanis elveti az esetleges nyelvcsere vagy a kettős honfoglalás elméletét, így azután a kalandozások során is meg-megnyirbált hadrafogható magyarságnak igencsak gyorsan kellett szaporodnia, hogy alig évszázad múltán ellent tudjon állni, a maga korában egyáltalán nem csodált nyugat ismétlődő támadásainak. Ne felejtsük el, magyar seregek magyar földön 896 és 1241 között nem szenvedtek vereséget. Milyen lehetett tehát az a sereg, mely Árpád és utódai alatt új hazát foglalt és fél évszázadig rettegésben tartotta a gazdaságilag kétségkívül fejlettebb Nyugat-Európát olyannyira, hogy e rettegést még imába is foglalták „a sagittis hungarorum libera nos Domine" azaz „a magyarok nyilaitól szabadíts meg minket Uram". Az írott források és a régészeti leletek alapján is fő fegyverük az ún. reflex, vagy visszacsapó íj volt, melyet saját korának legmodernebb harci eszközeként tarthatunk számon. A honfoglaláskori íj rekonstrukciójával az elmúlt negyed évszázad során több kísérleti régészettel foglalkozó munka jelent meg, még doktori disszertáció is íródott, és számos 1100 évvel ezelőtti mintára tervezett íj készült (Fábián Gyula, Szöllősi Gábor, Karsai Lajos, Szentgyörgyi Viktor, Janis Miklós). A hadmozdulatokat, a manővereket a lehetséges fegyverek ismeretében is, kevesen gondolták át. 21
